A dolgozat bevezetőjében (többek között) azzal indokoltuk témaválasztásunkat, hogy a fischer-lichtei előadáselemzést az elméleti reflektáltság csaknem egyedülállóan magas foka tünteti ki. Mint láttuk, míg e törekvés a színházi kód rendszer szintjén történő vizsgálatánál lehetőséget adott arra, hogy újszerűen rendszerezzük a színházszemiotika eddigi eredményeit és felmutassuk a problematikus pontokat, addig a beszéd szintjén egyet jelent az előadás episztemológiai státuszának tisztázásával. Fischer-Lichte elutasítja azt az érvelést, mely szerint a diszciplína fejletlensége – mintegy eleve elrendelt helyzetként – az előadás tranzitóriusságával magyarázható (ami a notációs eszközök fejlődésével bizonyos szempontból meg is oldódna1). E helyett hangsúlyosan arra kérdez rá, hogy „milyen módon és milyen terminusokkal határozható meg az előadás, ha az elemzés céljából a megismerés tárgyává lép elő.” (SDT3: 9). Az, hogy az SDT3 hangsúlyosan episztemológiai célkitűzéssel közelíti meg az előadást, az analitikus aspektus felől árnyalhatja a színházszemiotikai elméletek ún. válságára adandó választ. A krízis kapcsán Pavis „specialisták által elfoglalt aranytáblás gettónak” nevezi az előadáselemzés szemiotikai módszerét, „mely az előadásszöveg formális leírásának egyszerű, valamelyest mitikus technikájaként kerül elgondolásra” (Pavis, 1998b: 61). A továbbiakban tehát meg kell vizsgálnunk, hogy az SDT3-ban egy „fölöttes” nyelven történő, többé-kevésbé mechanikus alkalmazás műveletéről, helyes menetéről, vagy a mindenkori előadással folytatott dialógus állandóan változó és esetleges keretéről van-e szó (vö. Kékesi Kun, 1999b).