A fischer-lichtei előadáselemzés központi célja, hogy olyan előadásfogalmat alakítson ki, mely a színház ontológiai sajátosságait ismerve és teoretizálva határozza meg a színházi műalkotás episztemológiai státuszát. Tulajdonképpen a módszer egészét minősítheti (és a színházelméletek palettáján betöltött helyét jelöli ki) az a tény, ahogy e célkitűzéssel Fischer-Lichte kijelöli a néző szerepét. Mint láttuk, a nézőségnek a színházi emlékezet felőli meghatározása, s ily módon az előadás abszolút jelenidejűségének és a színháztörténet-írás újradefiniálódásának folyamata1 csak a kilencvenes évek elméletében kap központi szerepet. Ez a problematika az SDT3-ban még „kimerül” a notáció hagyományos eljárásainak ismertetésében, illetve annak a ténynek a rögzítésében, hogy bármilyen jegyzet, fénykép, videófelvétel csak korrelátumként, tehát az emlékezeti élményen alapuló elemzést segítő eszközként kaphat szerepet (vö. SDT3: 112-118). A javasolt szekvenciaprotokoll azonban – amely bizonyos szempontból a színházi előadás diszkurzív „idézésének” funkcióját is betölti (vö. Kiss, 1996) – éppen azáltal válhat a módszer „szimbólumává”, mert (mintegy utolsó kísérletként) írott szövegszerűségében, tehát rögzített artefaktumként, azaz a deszkriptív adekvátság és operacionalitás igényével mutatja fel az idő múlásában létező színházi pillanátot.2