Fischer-Lichte elemzései arról árulkodtak, hogy – bár a produktivitás problémái értelemszerűen a szemiotika problémáiként, a szemiotikai modell alkalmazhatóságának alsó határaként is felvetődnek – a hetvenes évektől kezdve maga a színházművészeti diskurzus állítja kihívások elé módszerünket. Bár nem győzzük eléggé hangsúlyozni: Fischer-Lichte eleve elutasítja azt a megközelítést, hogy az elmélet során létrejövő tipologizálás egyes fajtáit (például a dráma transzformációinak típusait) egy az egyben bizonyos stílusokhoz, történeti korokhoz stb. rendeljük, a dolgozat problémafelvetését (éppen a szemiotikai hermeneutika elméletében bekövetkező módosulások miatt) túlságosan leegyszerűsítenénk, ha nem térnénk ki jelzésszerűen azokra a tendenciaként jelentkező jegyekre, amelyekkel a kortárs előadások bírnak. Az áttekintést az is indokolja, hogy amennyiben egy alapvetően német színházi kultúra talaján kidolgozott elmélet és módszer applikálása a célunk, úgy különösen szem előtt kell tartani a kilencvenes évek nyugat-európai és magyar rendezői színházának egyáltalán nem problémamentes viszonyát. Annak pedig, hogy a szembetűnően hasonló vonásokra való utalásokkal ne nivelláljuk a színháztörténeti hagyományban gyökerező markáns különbségeket, az a feltétele, hogy minél pontosabban és a szemiotikai konzekvenciák felől határozzuk meg az európai színháztörténet legújabb” fejezetének sajátosságait.