Kiss Gabriella

(Ön)kritikus állapot

Az előadáselemzés szemiotikai módszerének vizsgálata


A produktivitás vizsgálatának színháztörténeti kerete

II.2.1.1. Az elmúlt harminc év során természetesen igen sok és sokféle kísérlet született a megfigyelt tendenciák leírására és értékelésére.1 A lábjegyzetek és kísérő megjegyzések során már használt „posztdramatikus” színház Hans-Thies Lehmann-i elmélete2 viszont három szempontból is összefüggésbe hozható a fischer-lichtei elemzésekkel. (i) A dráma és a színházi nyelv viszonyában bekövetkező paradigmatikus váltást Lehmann a szemiotikai reflexió igényével végzi el, amelyhez egyfelől neki is a kristevai szubjektum- és szövegelméletek beemelésére van szüksége, másfelől a változásokat az egyes színházi jelrendszerek szempontjából is elemzi. Ebből következően a hangsúlyozottan nem a vég(leg)esség jegyében kidolgozott test- tér és médiaesztétikák kapcsán mondottak kiváló módszertani alapját jelenthetik a kortárs előadások elemzésének (vö. IV.). (fi) A befogadói hatás elemzéséhez ő is konstruktivista és médialeméleti premisszákból indul ki. (iii) A posztdramatikus tendenciák történeti előzményeiről mondottak, illetve a felhasznált példaanyag kifejezetten összhangba hozhatók a német szemiotikus történeti munkáiban olvasottakkal.

(Ön)kritikus állapot

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 614 6

Az eredetileg 2001-ben megjelent kötet annak az „állapotnak” az elemzésére vállalkozik, amelyben a modern színháztudomány egyik legmeghatározóbb diszciplínája, a színházszemiotika kényszerül „önkritikára”. Középpontjában az ezredforduló egyik legsokoldalúbb teatrológusának, Erika Fischer-Lichtének a munkássága áll. Az elmélet (re)konstrukciója során műveit a színháztudomány és a szociálantropológia szélesebb kontextusába helyezi a szerző, s így arra a kérdésre is választ keres, hogy igaz-e a (színház)szemiotika oly sokat hangoztatott válságának ténye. A német kutató elemzési módszerének határait a kortárs európai színház posztdramatikus tendenciáinak ismeretében jelöli ki, és a kilencvenes évek nagy vihart kavaró rendezéseinek (Alföldi Róbert, Novák Eszter, Szász János, Telihay Péter, Zsótér Sándor) elemzésén igazolja. A Szegedi Tudományegyetemen megvédett doktori disszertáció átdolgozott változata tehát nemcsak egy előadáselemzési módszer vizsgálatát ígéri, hanem az ezredforduló magyar rendezői színházának európai horizontból történő megértését is segíti.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kiss-onkritikus-allapot//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave