Ezt a heurisztikai keretet biztosítja Patrice Pavis és Hans-Thies Lehmann rendezéstipológiája. Az eddig mondottak világossá teszik, hogy „a posztdramatikus színház nemcsak a rendezés (és végképp nem a színházi szöveg) új fajtája, hanem a színházi jelhasználat típusa, amely – a performansz-szöveg strukturálisan megváltozott minősége által – alapjaiban bolygatja meg a színház e két rétegét. Következésképp a performansz-szöveg reprezentáció helyett inkább jelenlétté, másokkal közölt1 tapasztalat helyett inkább megosztott tapasztalattá, eredmény helyett folyamattá, információ helyett energetikává válik…” (Lehmann, 1999: 146). Mint látjuk, Lehmann hangsúlyos különbséget tesz a rendezés-szöveg (Inszenierungstext) és a performansz-szöveg (Performance-Text) között: az előbbi a fischer-lichtei értelemben vett színrevitellel (Inszenierung) azonos, amely a színházszemiotika tradicionális tárgyaként az irodalommal (a drámával) szemben meghatározott és a színházi jelentésképződés folyamatában képződő előadásszövegre utal. Az utóbbi (schechneri indíttatásra) a színházi előadás teljes környezetének, helyzetének a színházi eseményben betöltött szerepét hangsúlyozza (vö. Lehmann, 2000: 54-56). Lehmann rendezéstipológiája tehát az előadás olyan fogalmi differenciálásán alapul, amely a jelhasználat mikéntje felől közelíti meg a performativitás és a jelben létezés viszonyát. Ez viszont azt jelzi, hogy az így értelmezett „posztdramatikusság” jó orientációs pontnak bizonyulhat mind az előadáselemzési módszer produktivitásának, mind a kortárs magyar színház vizsgálatához. A vizsgálat középpontjában tehát a fischer-lichtei elmélet két kulcsfontosságú pontja áll: (i) a dráma- (dramatikus) szövegnek a globális értelemképződésben betöltött szerepe, és ezzel összhangban a szcenikai interpretáció (a fordítás) illetve (ii) a transzformáció tipológiája kapcsán a színházi jelrendszerek egymáshoz való viszonya és a jelhasználat mikéntje. Különösen az utóbbi szempont tárgyalása kívánja meg, hogy minél árnyaltabb nyelven tudjunk beszélni a színházi jelhasználat érzékelt formáiról és módjairól. Ezért (is) bizonyul indokoltnak – a problémamegoldás egyik eszköztáraként – azoknak a rendezéstipológiáknak a rövid áttekintése, amelyek ezen a szempontrendszeren alapulnak.2