A színházelméletekben a színész testként definiálódik, így az elméletek „használhatóságát” az (is) befolyásolja, hogy a test milyen meghatározásával dolgozik. Mint láttuk, az előadáselemzés színházszemiotikai módszereinek felső határát a performativitás dominánssá válása, s így elemzésének igénye jelenti. A fischer-lichtei testszöveg fogalma a kristevai szemiotikai és szimbolikus beépítésével elméletileg nem zárja ki e dimenzió ottlétét, sőt a színház eseményét az ábrázolás és a performativitás, a szemantika, szintaktika és pragmatika kölcsönössége felől definiálja. Ugyanakkor a szemiotika mint a jelműködés és a jelentésesség tanulmányozására alkalmas heurisztika csak e dimenzió megjelenésének és ottlétének jelzésére, a kettősség mégoly kidolgozott leírására és tipologizálására képes. A hatás és a percepció tematizálására már nem alkalmas. Míg az így. értelmezett posztdramatikusság a jelentés központi szerepe felől kérdőjelezi meg a színházszemiotikai módszert, az alsó határt alkotó lélektani-realista színház a bekeretezhető jelölő megmutatásának lehetőségét nem használja ki. Vagyis az első esetben afordítás, a második esetben a transzformáció pólusa játszik elenyésző szerepet a befogadói mechanizmusban, míg a nézői észlelés, illetve affekció elemzése mindkét esetben az „új esztétika” után kiált.