III.0. A fischer-lichtei színházelmélet vizsgálata során világossá vált, hogy – mivel a dramatikus / posztdramatikus színház a szemiotika (mint heurisztika) határain innen és túl definiálódik – az előadáselemzési módszer produktivitásának foka meghatározható azoknak a rendezéstípusoknak a kontextusában, amelyeket a színházi jelentésképződés dimenzióinak különböző viszonya határoz meg. A „poszt-dramatikus színház” fogalma – mint már többször hangsúlyoztuk – a nyolcvanas-kilencvenes évek nyugat-európai színházának vizsgálata során alakult ki. Mivel minden egyes művészeti alkotás történetiségében létezik, s ez nemcsak időbeli, hanem térbeli meghatározottságot is jelent, magától értetődően hiba lenne a kidolgozott jellemzőket és terminusokat alaposabb vizsgálat nélkül „felfedezni” és alkalmazni a kortárs magyar színházi törekvésekre. Mint mondtuk, a kilencvenes évek színházi kultúráját többszörösen is a pluralizmus jellemzi: a legújszerűbbnek tűnő posztdramatikus rendezések csak egy részét képezik annak a színházi diskurzusnak, amelyben a „hagyományos-dramatikus” színház továbbra is jelentős szerepet játszik. Másrészt (és a magyar színházi kultúra szempontjából ez különösen fontos lesz) egyértelmű, hogy a rendezői színház immár két évszázada formálódó „iskolái” egymással folyamatosan kölcsönhatásba kerültek és kerülnek, ami az ezredvégen a – már a kezdet kezdetén sem merev –elképzelések termékeny párbeszédét eredményez(het)i. Egyértelmű tehát, hogy ha a kilencvenes évek magyar rendezői színházát ennek a sokoldalúságnak a jegyében kívánjuk megvizsgálni, a vizsgálat elméleti és történeti horizontját csakis a magyar színészi és rendezői hagyomány ismeretében, illetve egy erre épülő elméleti keret (terminológia) segítségével lehet kijelölni.1 Csakis így lehetne alátámasztani és részletesen leírni, elemezni, megérteni az olyan túlságosan is magától értetődőnek számító kategóriákat, tendenciákat, mint a „lélektani realizmus” (Ascher Tamás, Valló Péter), a késő-avantgárd „másszínház” (Ács János, Ruszt József vö. Bérczes, 1996), az „új teatralitás” (Alföldi Róbert, Mohácsi János, Novák Eszter, Telihay Péter, Zsótér Sándor stb. vö. Kékesi Kun, 1998: 85-104), illetve kimutatni az e rendezői nyelveket összefűző kapcsolatot.