A dráma- és az előadásszöveg kapcsolata mindig múlt és jelen viszonyában artikulálódik, s távolságuk áthidalásának igénye és mikéntje a Zsótér-rendezések egyik központi kérdése. A megértés nehézségei ez esetben egyrészt az „aktualizálás” kategóriájának pontatlanságából, másrészt abból fakadnak, hogy a színházi jelek (és a vizualitás / verbalitás viszonyára gyakorolt hatásuknak) szokatlan használatával és megoldásaival találkozunk. Az európai színház történetének kortárs fejezetében a dráma és a színházi szöveg közötti időbeli távolság szcenikai értelmezésének több változata is előfordul. Míg a hetvenes-nyolcvanas évek (ideotextuális) előadásai a „mának szóló, aktuális mondanivaló” megszólaltatatására, tehát az azonosság kiemelésére törekedtek, addig a kortárs előadásokban a rendezői olvasatot éppen a különbség (intertextuális) ‚játékba hozása”, a múlt és jelen között folyó párbeszéd transzparens megmutatása, a múlt produktív recepciója (Jauss) jellemzi. E két világ kitartott és jelzett összeütköztetése során az előadásszöveg magától értetődő részévé válnak a kortárs „mítoszok”, a ma megismerési struktúráinak elemei, észlelési mechanizmusaink sajátosságai. Ennek ismeretében bízvást állíthatjuk, hogy a Zsótér-rendezések – a darab (azaz a múlt) elmesélése helyett –egyfajta szelektív memóriaként működnek, amelyben a rendezői olvasat határozza meg a kiválasztódás elvét.