„Az emberi tér a senki terévé lesz, és egyre inkább a sehol kifejeződésévé válik.” – írja Paul Virilio (1976) az eltűnés kultúrájában élő ember térészleléséről, s a Zsótér-rendezések térhasználata egyértelműen ezt igazolja. Színpadképei szakítanak mind a polgári illúziószínház, mind a történelmi avantgárd hagyományaival. A játéktér sem reális helyiséget nem reprezentál, sem archetipikus jelentéssel nem bír, ám mindig vannak benne olyan elemek (a Csarnokba beépített fémszerkezet elé belógatott mitikus méretű vörös gumimarha, a matrackunyhó, a mikrohullámú sütő, egy emelvény stb.), amelyek biztosítják, hogy az adott tér akár a szöveg szerinti valós helyiséget is jelenthesse (a vágóhidat, Richárd unokaöccseinek hálószobáját, Henschel konyháját, Roxane erkélyét vagy éppen a zárdát). Ugyanakkor a díszletelemek szinte kivétel nélkül a színészi test szempontjából válnak fontossá. A leghétköznapibb tárgyak (a gázsparhert a Görögben, a színpadon keresztben végighúzódó, hatalmas szárnyat és függőágyat egyaránt felidéző fémszerkezet A sasfiók második részében, a Woyzeckben egy létra, a Henschel fuvarosban egy tornagerenda, vagy a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban szőnyege stb.) mutatkoznak bejátszhatónak: rugalmasak, alakíthatók, elmozdíthatók, megmászhatók. A „mozdulatokba oltott” hatalmas képeket értelmezhetjük persze a dramatikus szöveg referenciájának ábrázolásaként, ám a vastraverzekkel, ponthúzókkal, matracokkal tagolt terek a látvány megszületésének folyamatára és módjára irányítják figyelmünket. Ily módon leginkább olyan művi-művészi világ keletkezik, melynek minden szegmentuma a színészi akció és a nézői asszociáció, tehát a hatás és a befogadói aktivitás (performativitás) folytán válik jelentésessé. Természetesen a néző akkor is kap valamit, ha megmarad az ábrázoltak megszokott felismerésénél (például ha a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban asztalra záporozó rizsszemeit egyszerűen esőként értelmezi), vagy éppen a puzzle képének a kirakásával. Az erőteljes és műviségében feltűnő hatásmechanizmus azonban felkínálja annak a lehetőségét, hogy ,,belevesszünk a részletekbe”, s’ átadjuk magunkat saját nézői beállítódásunk megismerésének, viselkedésünk ritmusának és örömének.