Kiss Gabriella

(Ön)kritikus állapot

Az előadáselemzés szemiotikai módszerének vizsgálata


A produktivitás vizsgálata a magyar másszínház példáján1

A háború utáni német színháztörténet egyik legjelentősebb fordulatának tekinthető a nyugat-német színház hetvenes éveit elsődlegesen meghatározó „új képiség színháza” (Rühle, 1976: 224-233). Az olyan díszletművészek és rendezők munkásságához kapcsolható jelenség, mint Wilfried Mink, Peter Stein, Klaus Michael Grüber, az érzékiséget állította a színházi kommunikáció középpontjába. A hatvanas évek dokumentarista purizmusával szemben ezek a képiségre építő színpadi megoldások a színházi nyelv nonverbális dimenziójának interpretáló erejére irányították a figyelmet. Magától értetődő hát, hogy a kortárs színházi törekvések horizontjából kétszeresen is kiemelt jelentőséggel bír ennek a rendezői irányzatnak a vizsgálata. Egyrészt természetéből adódóan párhuzamba állítható az önmagát az ember mediális állapota, érzékelési-észlelési struktúrája felől (is) definiáló posztdramatikus tendenciákkal. Ugyanakkor az említett rendezők munkáinak ismeretében éppen azok a különbségek kerülnek előtérbe, amelyeket könnyen eltusolhat az olyan kategóriák nem elég pontos használata, mint a „teatralitás” vagy „erős vizualitás”, „érzékiség”.

(Ön)kritikus állapot

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 614 6

Az eredetileg 2001-ben megjelent kötet annak az „állapotnak” az elemzésére vállalkozik, amelyben a modern színháztudomány egyik legmeghatározóbb diszciplínája, a színházszemiotika kényszerül „önkritikára”. Középpontjában az ezredforduló egyik legsokoldalúbb teatrológusának, Erika Fischer-Lichtének a munkássága áll. Az elmélet (re)konstrukciója során műveit a színháztudomány és a szociálantropológia szélesebb kontextusába helyezi a szerző, s így arra a kérdésre is választ keres, hogy igaz-e a (színház)szemiotika oly sokat hangoztatott válságának ténye. A német kutató elemzési módszerének határait a kortárs európai színház posztdramatikus tendenciáinak ismeretében jelöli ki, és a kilencvenes évek nagy vihart kavaró rendezéseinek (Alföldi Róbert, Novák Eszter, Szász János, Telihay Péter, Zsótér Sándor) elemzésén igazolja. A Szegedi Tudományegyetemen megvédett doktori disszertáció átdolgozott változata tehát nemcsak egy előadáselemzési módszer vizsgálatát ígéri, hanem az ezredforduló magyar rendezői színházának európai horizontból történő megértését is segíti.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kiss-onkritikus-allapot//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave