Míg a Ruszt-rendezés esetében hangsúlyozottan a módszer példaelemzését hajtottuk végre, a következőkben nem az elemzési módszer előírt interpretációs szabályait követjük, hanem az alkalmazásukból következő kérdésfeltevések alapján vizsgáljuk meg Csehov Ványa bácsi című darabjának Valló Péter- és Szász János-féle interpretációját. Míg a hetvenes évek nyugat-német színházi kultúráját azok a kérdések határozzák meg, amelyeket a szcenikai festés, a képiség implikált, addig a kilencvenes éveket a posztdramatikus / dramatikus színház ellentéte, illetve a legfiatalabb rendezői esztétikákat jellemző Konzeptregie / Schauspielerregie antinómiája2 (is) definiálja. Az utóbbi megkülönböztetés persze sokkal inkább rákérdez, mintsem elmélyíti az oly népszerű (és legalább annyira összetett, mint amilyen kevéssé meghatározott) „realista” / „nem-realista”, vagy színész- / rendezőcentrikus színház közti ellentétet. Ezt bizonyítják például a hagyományos realizmus „vádjával” nemigen illethető Thomas Ostermeier előadásai is, amelyekben az önmagát „színészedzőként” definiáló rendező a mejerholdi biomechanika produktív továbbgondolását tartja munkája kulcsának. Ha előadásait ebből a szempontból vizsgáljuk, észrevehetjük, hogy a rendezői koncepció, az írott darab interpretációjának meg- és ottléte egy pillanatig sem kérdőjelezhető meg. A szcenikai értelmezés a színészi mozgásban artikulálódik, ami azonban hatással van a színház többi jelrendszerére (elsősorban a zenére és a térre), s ennek következtében a színházi jelentésképződés, illetve a születő színházi atmoszféra csak a különböző elemek korrespondencia-jelentéseként, valamint összhatásaként elemezhető. Az antinómia másik pólusaként emlegetett Stephan Bachmann esetében a koncepció megvalósításának kiindulópontja sokkal inkább a tér: ez esetben a színészi játék meg- és feldolgozott testként emelődik be a színpad világába. A különbség tehát nem a színházi nyelv önállóságának, az előadás vizuális és akusztikai dimenziójának értelmező-, illetve a színész alkotó erejének és szerepének megítélésében, hanem a színházi jelrendszerek viszonyában keresendő. Ily módon a hagyományosan a történet és a drámai alakok értelmezése köré szerveződő rendezések esetében az elemzés kérdéshorizontját (és az alakítás „hitelének” magyarázatát) az (is) határozhatja meg, hogy milyen szerepet játszik a színpadkép és a mozgás.