A színháztudomány Európában és hazánkban is a (mindenkori) kortárs művészetelméletek horizontjában formálódott és formálódik mind a mai napig1. Az egyik legfiatalabb diszciplína történetének első két korszakát alapvetően az az emancipációs törekvés határozta meg, amely a színházművészet önállóságának elfogadtatására, tehát az irodalomhoz (a drámához) és az irodalomtudományhoz fűződő viszonyának tisztázására irányult. A függetlenség elfogadtatásának legalapvetőbb feltétele – ahogy Max Herrmann, az e tárgyban tartott egyetemi előadások első németországi kezdeményezője már 1914-ben kihangsúlyozta –, hogy „a szak első számú vizsgálati tárgya az előadás és ne a dráma” legyen (Hiss, 1990: 66)2. Mindaddig azonban, amíg ez az alaptétel nem azt jelentette, hogy az előadás fenomenológiai indexe, az abszolút jelenidejűség válik a színházról való gondolkodás leginspiratívabb tényezőjévé, addig nem jöhetett létre ténylegesen a színházi műalkotásra irányuló kutatás (vö. pl. Fischer-Lichte, 1989a). Ily módon a színháztudomány felől nézve a szó legszorosabb értelmében létfontosságú volt azoknak az elméleteknek3 a színházi applikációja, amelyek az egyedi műalkotásra, annak elemzésére irányították a figyelmet, és megindították a történeti kutatások önreflexiójának és újradefiniálódásának lassú folyamatát. Ez határozta meg azoknak a színházelméleti kutatásoknak az irányát is, amelyek elsősorban az ontológia és a szemiotika nézőpontjából tettek kísérletet „a színházi műalkotás létismérveinek, léttörvényszerűségeinek” (Bécsy, 1997: 62), illetve a színház nyelvének meghatározására, elméleti, történeti és analitikus aspektusainak kidolgozására. Ebből a szempontból az SDT nemcsak a fischer-lichtei életműben tölti be a „korszakküszöb” szerepét: a háromkötetes mű a színházszemiotika történetében a taxonómikus strukturalizmus és az „elméleti öngyilkosság” (Pavis, 1998b: 61) határán áll. Rekonstrukciójához tehát – különösen ha a nézetek és álláspontok állandósága és változása felől olvassuk az előadáselemzés fischer-lichtei módszerét – fel kell vázolnunk a mű születésének színháztudomány-történeti kontextusát. Másrészt, mivel az SDT1 címe („A színház szemiotikája: a színházi jelek rendszere”) és irodalomjegyzéke (amelyben Saussure, Peirce, Morris, Coseriu, Bühler, Lotman, Greimas, Gadamer nevei fordulnak elő a leggyakrabban) áttételesen leltárba veszi a diszciplína kulcsfogalmait, ki kell jelölnünk azokat a koordinátákat, amelyek a modern színházszemiotika immár félévszázados történetében helyezik el a színház fischer-lichtei olvasatát.4