„Az emberi tér a senki terévé lesz, és egyre inkább a sehol kifejeződésévé válik” – írja Paul Virilio az eltűnés kultúrájában élő ember térészleléséről. (Virilio, 1976: 18) A Zsótér-rendezések térhasználata egyértelműen igazolja ezt. Színpadképei szakítanak mind a polgári illúziószínház, mind a történelmi avantgárd hagyományaival. A játéktér sem reális helyiséget nem reprezentál, sem archetipikus jelentéssel nem bír, ám mindig vannak benne olyan elemek (a Csarnokba beépített fémszerkezet elé belógatott, mitikus méretű vörös gumimarha, a matrackunyhó, a mikrohullámú sütő, egy emelvény), amelyek a szöveg szerinti valós helyiségre is szűkíthetik a referenciát (vágóhíd, Richárd unokaöccseinek hálószobája, Henschel konyhája, Roxane erkélye vagy éppen a zárda). Ugyanakkor – mint már mondtuk – a díszletelemek szinte kivétel nélkül a szcenográfia szempontjából válnak fontossá. A leghétköznapibb tárgyak (a gázsparhert a Görögben, a színpadon keresztben végighúzódó, hatalmas szárnyat és függőágyat egyaránt felidéző fémszerkezet A sasfiók második részében, a Woyzeckben egy létra, a Henschel fuvarosban egy tornagerenda vagy a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban szőnyegfala stb.) mutatkoznak bejátszhatónak: rugalmasnak, alakíthatónak, elmozdíthatónak, megmászhatónak.