Iser a szövegvilág és az olvasói elvárás harcaként definiálja az agónt, amely a klasszikusok újraolvasására specializálódott rendezői színházban a múlt produktív recepcióját (Jauss) jelenti. A 2003-as budapesti vendégjátékon nagy botrányt okozó Michael Thalheimer-féle Liliom „figyelemre méltó” volta Berlinben is szélsőséges nézői reakciókban nyilvánult meg. A Thalia Theater előadásában ugyanis a ligeti körhintás életét, szerelmét és halálát nem is annyira maga a történet, mint inkább a Találkozó legnyomasztóbb másfél óráját eredményező rave-atmoszféra meséli el. A „Love Parade” akusztikus és az Alexanderplatz vizuális világát felidéző rendezés alakjai egy a színpadból kimeredő, faszínű kockában léteznek, s a közöttük fennálló viszonyokat azok a piktogramok jelzik (a férfi és női nem WC-kre festett, biológiai jelei; a közlekedési lámpa szabad utat jelző sávjában látható háromtagú család; a KRESZ szabályai szerint „szállodát” jelentő kés stb.), amelyek biztosítják a 21. század metropoliszainak rendjét. A békebeli „lizsé” klasszikus képét az üres tér hideg geometriája, illetve a belőle pózokban kimeredő, többnyire mozdulatlan és feltűnően csúnya, gondozatlan testek ellenpontozzák. A zsíros hajú, pocakos, tönkrement rocksztár és a frusztrált, görbe lábú, pattanásos tini szerelmének mélységét a csak profi segítséggel sikeres maszturbáció érzékelteti. A gyermek abból a spermából fogan, amelyet Julika ezt követően merev arccal ken szét a bugyijában, Liliom apaságát pedig csak az jelzi, hogy tizenhat éves lánya a darab végén ugyanazzal a marionettszerű kar- és fejmozgással áll a színpadon, illetve ugyanazzal a semmitmondó tekintettel mered ránk, mint amivel a körhintás mutatkozott be. A rendkívül „szűkszavú” színészi játék azáltal testesíti meg a piktogramokat, hogy olyan állóképek soraként szerveződik, amelyekben vagy egymásra sohasem nézve, gépiesen darálják az ily módon referenciáját vesztett szöveget, vagy pedig artikulálatlan ordítással, illetve egymás hátba- és vállbaütögetésével fejezik ki felindulásukat.