A 17. századi spanyol népszínház színpadát benépesítő drámai alakok szentek és bűnösök, becsületesek és csalók, tévedhetetlenek és rászedhetők, mindig készek arra, hogy megvédjék becsületüket, vagy éppen hazudjanak, csaljanak, akár öljenek is érte; hitükről nyilvánosan tegyenek tanúbizonyságot, harcoljanak, s ha kell, szenvedjenek és meghaljanak érte. Ha úgy néznénk rájuk, mint a spanyol aranykorban élő emberek hű képmásaira, alapvetően félreértenénk e kor természetét. Színpadi, művi alakok, akiken keresztül a spanyol társadalom viszi színre önmagát. Alewynnek az udvari társadalomra vonatkozó megállapítása a spanyol népszínházra is érvényes: a színházban a társadalom azt ábrázolja, „ami lenni szeretne, aminek talán hiszi magát, és aminek mindenképpen látszani akar”. A comediában és tipikus alakjaiban a spanyol társadalom saját önarcképét alkotta meg, amelyben tükörképét akarta meglátni és felismerni. A kor közkedvelt és kortárs közegben játszódó színdarabjai, az ún. köpenyes-kardos vígjátékok, illetve becsületdrámák (comedias de costumbre) nem annyira a spanyol társadalom valódi életébe, mint inkább a vállalt és hirdetett értékekbe engednek bepillantást – függetlenül attól, hogy az egyén mennyire kész és képes arra, hogy ezeket az értékeket a saját életében komolyan vegye és kövesse.