D’Alembert-nek írt levelében (1758) Rousseau undorral és felháborodva utasítja vissza a francia filozófus által az Enciklopédia hetedik kötetének „Genf’ szócikkében tett javaslatot, amely szerint más civilizált városok mintájára végre Genfben is létesítsenek színházat. Rousseau szerint ugyanis – s ez a döntő érv – a színház nemcsak veszélyt jelentene a genfiek identitására, de meg is semmisítené azt. Véleményét a színház szerkezeti működésével, illetve a játszott darabok tartalmával indokolja. Mivel férfiak és nők egyaránt járhatnak színházba, ez lehetőséget adna arra, hogy szórakozás céljából nyilvános helyen gyülekezzenek, ami valóságos támadás a genfi társadalmi élet olyan tradicionális formái ellen, mint a szigorúan nemek szerint rendeződő férfi és női „csoportok”. Ráadásul ellentmond a nők „természetes” szégyenérzetének, amely tiltja, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzanak: „Ha egy nő elhagyja a házat, elveszíti legszebb ragyogását, igazi ékességétől fosztatik meg, s így fellépése gyámoltalanná válik. (…) Tegyen bármit is, mindannyian érezzük, hogy nőnek nincs helye a közéletben.”2 De a színház a férfi nemi identitására is veszélyt jelent. „Erőteljesen a szerelemre irányítja a figyelmét”, s így az elpuhulás és az elnőiesedés veszélye fenyegeti, hiszen „az az állandóan felfokozott érzelmi állapot, amelynek ki vagyunk téve a színházban, elerőtlenít, elgyengít és képtelenné tesz arra, hogy parancsoljunk a szenvedélyeinknek. Az erény iránti terméketlen érdeklődésünk csak arra jó, hogy kielégítsük önszeretetünket, arra viszont nem, hogy láttára erényes cselekedeteket vigyünk végbe.”3 Ily módon a színház a férfit és a nőt is elidegeníti „természetes meghatározottságaitól”,4 a polgárt pedig megszokott életformájától. Vagyis veszélybe sodorja a genfiek kulturális, nemi és individuális identitását. Ha tehát meg akarják őrizni az identitásukat, egyetlen színházat sem szabad megtűrniük Genfben.