Bár Kleist teljesen tudatában volt drámáinak sajátos és a klasszika elveinek ellentmondó vonásaival, újra meg újra megpróbálta kivívni Goethe elismerését, sőt csodálatát. Az olümposzi isten többször is kedvezően nyilatkozott Kleist novelláiról, drámáit viszont mereven elutasította. 1807-ben Weimarban színre vitte Az eltört korsót, az előadás azonban egyértelmű bukás volt. A nézők kifütyülték a darabot, Goethe pedig azzal magyarázta ezt az érthetetlenül elutasító (a herceg és felesége jelenlétében kifejezetten faragatlannak számító) viselkedést, hogy „ez a mű ismételten egyike azoknak, amelyek a láthatatlan színháznak íródtak”.2 Kleist elküldte a Mesternek („A szívemen térdepelve”)3 a Phöbust4 a Penthesilea töredékével, aki ezt írta a műről: „A Penthesileával még nem sikerült megbarátkoznom. Igen különös a neme, és tőlem merőben idegen régiókban mozog, több idő kell ahhoz, hogy egyikkel is, másikkal is megbarátkozzam.”5 A Heilbronni Katica avagy a tűzpróba 1808-ban befejezett és 1810-ben kinyomtatott példányát Goethe állítólag rögtön olvasás után a kályhába dobta, mondván, ezt a drámát ismét „az átkozott természetellenesség” uralja, és kijelentette: „Ez a Kleist az érzelmi viharokra törekszik.” Goethe számára teljesen világos volt, hogy a Kleist drámáiban kirajzolódó emberkép egyetlen vonásában sem hasonlít a klasszikus drámákéhoz.