A „kísérteties” és a „gonosz” tapasztalata a legtriviálisabb módon artikulálódott a 18. század végének és a 19. század elejének európai színpadán, amelyet uraltak a sorozatban gyártott sors-, rém- és melodrámák. Angliában a 18. század közepén új irodalmi műfaj született: a gothic novel [rémregény].1 Horace Walpole 1765-ben jelentette meg The Castle of Otranto [Az otrantói várkastély] című regényét, amely hihetetlen sikert aratott az olvasók körében: 1800-ig húsz kiadást ért meg, és számtalan utánzata született. Ebben a műben már felfedezhetjük azokat az elemeket, amelyek később is meghatározták a műfajt. Kötelező kellék volt a titkos és az alvilági járatok labirintusszerű hálójához hasonlítható folyosórendszerrel ellátott középkori kastély; a titokzatos gaztett; gyakran az akaratlanul elkövetett rokon- (apa-, testvér-, gyermek-) gyilkosság, amely szokás szerint egy tiltott és többnyire túl későn kitudódó, így vérfertőző szerelemmel párosult; az arisztokrata gazfickó és az elvetemült gazember, aki mocskos vágyaktól vezérelve egy szép, ártatlan, angyali fiatal lány megbecstelenítésére tör; a szeretetre méltó fiatalember, aki megpróbálja leleplezni a gazfickót és megmenteni az üldözött ártatlant. Törekvéseit rendszerint siker koronázza, így a regény végén boldog esküvőt ülhet a megszabadított lánnyal, míg a gonosztevő vagy kolostorban bánja meg gaztetteit, vagy pedig – lényegesen gyakrabban – nyomorúságos véget ér, amikor ugyanaz az ördög viszi el, akivel összeszűrte a levet. Walpole mintájára mindenekelőtt William Beckford Vathek (1786), Anne Radcliffe The Mysteries of Udolpho [Udolpho titkai] (1794) és The Italian [Az olasz] (1792), illetve Matthew Gregory Lewis The Monk [A szerzetes] (1796) című művei alakították ki a műfaj fent említett, alapvető vonásait.