Noha más-más módon, de mindkét nézet attól a közös textológiai előfeltevéstől terhelt, hogy a szövegből van valami kihámozható, ami a szöveg „lényege” – legyen az akár egy, a szöveghez képest külső metafizikai probléma megjelenése, akár egy, a szövegben magában rejlő, inherens értelmezési kiindulópont; akár a gondolkodás objektív törvényszerűségei, akár a szerzői intenció által elrejtve a szövegben. Azaz, az interpretáció szintjén, mindkét nézet azt a jelentésesszencialista felfogást jeleníti meg, hogy a szövegben van valami a szövegen magán túl, és ez a valami arra vár, hogy az értelmező azt kianalizálja a szövegből. Ez az a pont, amelyet Wittgenstein-olvasatom textológiai vetülete jelentéselméleti érvek alapján tagadni kíván. Ha álláspontomat a realista-konstruktivista oppozícióban kellene elhelyeznem (Pichler 2002), a konstruktivista oldalára állnék: az értelmező jelentéseket tulajdonít, avagy konstruál, nem pedig jelentéseket tár fel. Ez viszont – mint már hangsúlyoztam és még fogom is – távolról sem jelenti azt, hogy ne lennének megadható kritériumok a jelentések tulajdonítására. Még csak aziránt sem szeretnék elköteleződni, hogy minden értelmezés konstrukció, és ne lennének szövegek, amelyek „lényegéig” el lehetne jutni. Azt állítom csupán, hogy Wittgenstein alkotói módszere nem teszi lehetővé, hogy – ha lenne is ilyesfajta lényege szövegeinek – eljussunk hozzá, azaz (1) Wittgenstein szövegei tényszerűen nem hordoznak (számunkra) „lényegeket”; továbbá azt, hogy bármely koherens Wittgenstein-olvasat, amely elfogadja a „jelentés = használat = kontextusfüggőség” azonosságot a jelentéselméletben, ellentmondásba keveredik az értelmezés által megformált álláspont és az értelmezői attitűdje között akkor, ha bármi ilyesfajta lényeget feltételez. Azaz (2) egy wittgensteiniánus olvasat szükségképpen nem tételezhet fel „lényegeket” a jelentésben.