Ha értelmezésem antiesszencialista is abban az értelemben, hogy nem feltételezi, hogy van egy és csak egy lényegi értelme Wittgenstein szövegeinek, ebből nem következik antirealizmus vagy relativizmus, legfeljebb valamiféle pluralizmus. Köznapi értelemben nagyon is „realista” értelmezés azt mondani egy olyan korpuszra, amely maga is divergens módon, több változatban igyekszik elvarrni az egyes szálakat, hogy minden jel szerint a szerző maga is több kontextust, tehát több használati módot, azaz többféle jelentést tulajdonít számos megjegyzésének (nem feledkezve meg arról sem, hogy egyiket sem tekintette véglegesnek). De realista abban az értelemben is, hogy ezeket a divergens szálakat (és azok értelmezéseit) nagyon is valóságosnak tekinti: a szövegek, az egyéb forrásokból tudható szerzői intenció igenis nagyban meghatározza az értelmező mozgásterét. Viszont a divergens szálakból pluralizmus adódik: teljesen más jelentésrétegek konstituálódhatnak akkor, ha az egyes passzusokat más és más sorrendben olvassuk együtt a különböző kontextusokban, ahol megjelennek. Elismerem azonban, hogy rendre vannak pontok, ahol le kellett mondanom Wittgenstein támogatásáról, és el kellett varrnom az elvarratlan szálakat. Ezért hívnám az alábbiakat inkább ironikus újraleírásnak, mint értelmezésnek, és inkább wittgensteiniánusnak, mint Wittgenstein-értelmezésnek. Annyiban még meglehetősen antiwittgensteiniánusnak is, hogy míg Wittgensteinnál a kérdések sokszor fontosabbak a válaszoknál (amelyek akár el is maradhatnak), addig én kifejezetten a kérdések megválaszolását tűztem ki célul, ott is, ahol magam sem vagyok teljesen elégedett a válasszal. Ez attitűdbeli kérdés: számomra egy rossz válasz is jobb a semmilyen válasznál. Ebben Wittgenstein valószínűleg nem értene egyet velem.