Rorty „mély különbségként” azonosítja azt a véleménybeli különbséget, amely a kortárs filozófiában Wittgenstein megítélését illeti egyenesen attól kezdve, hogy érdemes-e őt olvasni, odáig, hogy mit tanulhatunk tőle (Rorty 2007, 160). Ez a különbség – gyanúm szerint – enyhülni látszik, és Wittgenstein (az elszánt Wittgenstein-értelmezők körét leszámítva) egyre inkább megy ki a divatból, különösen ahhoz képest, milyen szerepet töltött be az analitikus filozófiában a hatvanas-hetvenes, de sok vonatkozásban még a nyolcvanas években is. Számos (értelemszerűen nem minden) honi és külföldi analitikus filozófus kollégám esetében érzékelek egy olyasfajta attitűdöt, miszerint is „minden analitikus filozófus wittgensteiniánusként kezdi, de idővel kinövi ezt”.1 Azt gondolom, Wittgenstein valahol mélységesen „kontinentális” filozófus, és ezért nehezen befogadható azon analitikus filozófusok számára, akik beleássák magukat filozófiájába: miközben a felszínen kánonteremtő (kis túlzással azt is szokás gondolni, hogy a Tractatus teremtette meg a logikai pozitivizmus, míg a Vizsgálódások az Oxbridge-stílusú köznapi nyelv filozófiáját, a 20. század középső harmada analitikus filozófiájának két meghatározó csapásirányát), a maga mélységeiben (és különösen: a kétségeiben, amelyeket filozófiai álláspontok helyett kaphatunk tőle) kánonon kívüli marad, mert gondolataiból pontosan annyit importálnak csak ezen kánonok tényleges megteremtői, amennyi számukra fontos belőlük (lásd ismét: ironikus újraleírás). Wittgenstein mintha csak ironikusan újraleírható, és nem értelmezhető szerző lenne – erősítheti meg a gyanút ez a szál.