De miért is értékeljük a Tractatus gondolatvilágát kevésbé a Vizsgálódások eszmeiségénél? Első körben itt a Tractatus mélységes reprezentacionizmusát említhetjük: noha a Tractatus kétségkívül nem a klasszikus „dolog-(szó)-idea”, de legalábbis a „tény-(kijelentés)-gondolat” viszonylatában reprezentacionista. Rorty számára ez karteziánus-lockeiánus reziduum. Bár történetileg érdekes felvetés, hogy Descartes és Locke számára mennyiben volt egyáltalán fontos a reprezentacionizmus. Mindenesetre a Rorty által az ismeretelmélet történetére adott nagy ívű narratíva a reprezentacionizmus kibontakozásáról szól, az antik látszat-valóság megkülönböztetéstől a dualista episztemológiát prima philosophiává tevő Descartes-on át Kantig. Ez a narratíva sok szempontból tanulságos lehetett egy olyan közegben, ahol egyrészt a fregeánus-traktáriánus formában újjáéledt reprezentacionizmus, másrészt a kognitív tudományok sikereiből fakadó következmények dominálták a filozófiai diskurzust. Utóbbi sikerek azt a reményt támasztották, hogy a res cogitans – sokat elemezve a nyelv mélygrammatikáját, avagy sokat nézegetve az agyban a neuronkisülések térképeit – hamarosan redukálható lesz res extensára. Azóta merültek fel kétségek e program sikerességével kapcsolatban (például Chalmers 1996, Farkas 2008), de Rorty szempontjából reakciós irányból; a karteziánus dualizmust támogató érvek nyilván nem szolgálják a probléma felszámolását, és így a paradigma meghaladását célzó törekvéseket. Persze Rortynak az ehhez való viszonyától az sem független, hogy egy időben ő maga is az eliminatív materializmus élharcosa volt (Danka 2011b), és a visszatérés a test-lélek dualizmus bármilyen formájára nem volt számára megoldás.