A tudás tartalmára vonatkozó kérdések – ha nem is ignorálásával, de – háttérbe szorításával tudásunk szabályszerűségeket képező fogalmak segítségével történő modellben írható le. Ez a modell a közösség által átörökített és megőrzött hagyományban továbbítja a szabályok formájában rögzített tudást a következő generációk számára, miközben persze – a gyarapodó tudásnak és a változó itt-és-most körülményeknek köszönhetően – ez az átörökített tudáshalmaz korántsem megváltoztathatatlan, sőt: folyamatosan és dinamikusan alakul a körülmények hatására. Nyíri Kristóf ifjúkori fő tézise, miszerint Wittgenstein konzervatív (vagy mint eleinte nevezi: tradicionalista) gondolkodó, erre a koncepcióra alapoz. Amire rámutatni igyekeztem, az az, hogy ez a felfogás nemcsak összhangban van egyes kortárs, társas externalista elképzelésekkel az analitikus filozófia elmúlt három-négy évtizedét sokban meghatározó internalista-externalista vitában, de sok szempontból túl is mutat azokon, és olyan opciókat kínál az analitikus filozófia számára, amelyek révén méltán elismert módszertani alaposságát kiterjesztheti olyan témákra is, amelyek mind a mai napig csak a különböző kontinentális filozófiák számára hozzáférhetőek. Az analitikus filozófia már elindult azon az úton, hogy – a társas episztemológiai szempontok tárgyalásával – a karteziánus keretből kitörve, immáron nem kizárólag individualista keretben képes tárgyalni a megismerés kérdéseit. Azonban még sajátja maradt az a karteziánus-lockeiánus reziduum, hogy nem veszi figyelembe a társas kontextus mélységesen történeti aspektusát: azt tehát, hogy nincs tabula rasa, és semmilyen zárójelezés révén sem érhető el. Az egyes szám első személyű perspektíva a többes szám első személyű perspektíva derivatívuma, és ha olybá is tűnik, hogy a cselekvésfilozófia szintjén az egyének alkotják a közösséget, a nyelvfilozófia és ismeretelmélet területén a reláció fordított: a nyilvános nyelvhasználat és társas tudás konstituálja az individuum tudástartalmának jelentős részét, és amit éppen nem, az sokkal konzekvensebben passzintható a többes szám első személyű beszámolók margójára, mint fordítva. Elménk az externalizmus elfogadása által – szabadulva a karteziánus individualizmus börtönéből – nyitottá válik környezetére. Egyrészt elménk – ha elfogadjuk a fizikalizmus valamely formáját – okságilag folytonos a külvilággal, másrészt – ha idáig nem merészkedünk el – a társas valóságra való nyitottsága révén elkerülhetetlenül mentesül a szkepticizmus lehetőségétől is, legalábbis ami annak karteziánus formáját illeti. A módszertani szkepszis ugyanis, ami Descartes szemében még erény volt, mára akadállyá vált: ha kétségbe vonunk mindent, amit embertársainktól tanultunk, arra jutunk, hogy kevés esélyünk marad a valósággal való kapcsolatunk helyreállítására. De miért is próbálnánk meg élni ezzel a kevés eséllyel, ha éppen azért kellhet csak élnünk vele, hogy elvessük a biztosat: a társas valóság által közvetített tudást? Bármennyi tévhit, előítélet, hiedelem és dogma jár a hagyomány elfogadásával, egy évezredek óta (így vagy úgy, de) működő dologról mondunk le, ha elvetjük azt. Amit cserébe kapunk, az az episztemológiai magyarázati szakadék, és ezen keresztül – a külvilág megismerhetetlensége értelmében vett – szkepticizmus (megkockáztatom) leküzdhetetlen szelleme. S miközben a szkepticizmus építő kritikai formáit felettébb jövedelmezőnek tartom, ezt a fajta – ha tetszik: dogmatikus – szkepticizmust feltétlenül kerülendőnek. Ha ennek az az ára, hogy elfogadjuk – hacsak annak erejéig is, hogy aztán folytonos kritikai vizsgálatnak vessük alá – a ránk hagyományozott dogmákat a rengeteg ránk hagyományozott tudással együtt, ám legyen: ez még mindig a legjobb forgatókönyv, amit el tudok képzelni, és feltétlenül jobb annál, mint amit Descartes hagyományozott ránk.