A klasszikus, individualista ismeretelméleti modell alternatívája, a társas ismeretelmélet maga után vonja, hogy a megismerés publikus térben zajlik. Azonban, ha ezt nem valamiféle közös mentális térnek gondoljuk el, a mentális fizikaival való kapcsolatát még nem oldottuk meg (csak ha – amolyan hegeliánus módon – a fizikait is a mentálisra redukáljuk). Megoldás lehet erre az, hogy a publikus teret folytonosnak tekintjük a fizikaival: a minket „körülvevő”, fizikai és társas környezet valójában minket átható környezet, amelynek az individuumok is szerves részei. Ennek a folytonosságnak pedig kulcsmomentuma, hogy az elméleti-kontemplatív tudást alárendeljük a mindent felölelő, közös praxisnak (tehát nem egyszerűen a gyakorlati tudásnak),1 és ezen keresztül a cselekvésnek. Ennek egyik fő oka az, hogy (első megközelítésben legalábbis) az elméleti-kontemplatív tudás maga is az individualista keretben gondolandó el: úgy teszünk szert rá, hogy a valóságtól elkülönített, passzív elme hagyja, hogy a valóság affektálja. Ezt a magányos kontemplatív elmét kell felváltsa a társaival együtt, aktívan megismerő elme képe. A másik fő ok az elméleti és gyakorlati tudás egymáshoz való viszonyának problémájából fakad: Ryle (1945–46) regresszus-érve2 értelmében az elméleti tudást gyakorlatinak kell megelőznie – ebből következik az utóbb elhíresült állítás, mely szerint a gyakorlati tudás nem redukálható elméletire. A gondolat azonban mélységesen wittgensteini. Mint Nyíri Kristóf írja, Wittgenstein már 1930-as feljegyzéseiben arra jut, hogy „[l]ennie kell egy pontnak, ahol az elképzelések, minták, jelek, képek a cselekvést már nem támogatják; ahol a cselekvésnek önmagára kell hagyatkoznia” (Nyíri 1983, 105). Egy lépéssel továbbmenve aztán maguk az elképzelések,3 minták, jelek és képek is e cselekvésre fognak tudni hagyatkozni.