Számos, egymástól eltérő gondolatmenet mentén jutottak – olyan szerzők, mint Ryle (1949), Havelock (1963) és Rorty (1979) – arra, hogy a hagyományos episztemológia az „elme mint szem” metafora hatása alatt állt. A látás mint az észlelés paradigmatikus típusa vezetett aztán ahhoz a gondolathoz, hogy az ismeretszerzés elsődlegesen kontempláció, passzív szemlélődés: ülünk a réten, és várjuk, mi történik (vagy még tipikusabban: ülünk egy sötét könyvtárszobában, és gyertyafény mellett olvasva próbálunk rájönni arra, mi történhet éppen a réten). E kép egyoldalúsága akkor válik világossá, ha valamely más érzéki modalitást – például, és az egyik legradikálisabb kontrasztként: a tapintást – tekintjük paradigmatikusnak. Ha felfogásunk szerint a passzív kontempláció – és a kint lévő valóság mentális fényképekben (jobb esetben: videókon) való rögzítése1 – helyett a megismerés úgy történik, hogy cselekszünk: odamegyünk a dolgokhoz és megtapogatjuk őket, e vízió sokkal kevésbé inspirál arra, hogy a tapasztalást passzivitásként, a tárgyait pedig mentális képekként gondoljuk el.2 Nem kétségbe vonva persze, hogy ismereteink jelentős része ténylegesen látásból származik, ahogy azt sem, hogy ténylegesen fel tudunk idézni magunkban mentális képeket (Danka 2013), nem pusztán azt szeretném hangsúlyozni, hogy a kizárólag vizualitásra fókuszáló megismerésmodell egyoldalú. A probléma ennél súlyosabb: ha az egyik érzékszervünk működéséből származó metaforika alapvetően határozza meg a megismerést leíró fogalmi apparátusunkat – és a fenti szerzők alapján erről van szó –, akkor nem az általában vett megismerés, hanem az evolúciósan jelen stádiumban levő emberi faj kontingens megismerési formáit írja le az ismeretelmélet – azaz épp azt a szerepet nem képes betölteni, amit mindig is akart, és ami miatt mondjuk a társas kereteket – mint kontingens, szociohistorikusan alakuló, és így mellékes körülményeket –, vagy éppen a megismerést torzító pszichológiai és szociálpszichológiai tényezőket – mint a „puszta” megismerés a priori formái szempontjából irreleváns mellékzöngéket – kizárni igyekezett az episztemológiából. Nem a pusztán a priori formákat sírom vissza; ám ha a hagyományos episztemológia nem a priori struktúrákat tár fel, hanem nagyon is az ember jelenlegi fiziológiája határozza meg kereteit, akkor semmi okunk sincs a fent említett szociológiai, szociálpszichológiai, pszichológiai stb. tényezőket nem az episztemológia szerves részének tekinteni.