A Descartes–Locke-kal kezdődő, és az angolszász világban sok vonatkozásban a huszadik század végéig domináns individualista episztemológiai hagyományban a megismerést izolált, jobbára passzív, kontemplatív elmék tevékenységeként tematizálták. Egy jellemző formában a megismerés során az érzéki benyomások belevésődnek az elmébe, lenyomatot hagyva abban. Putnam (1999) az e gyökerekből táplálkozó nézeteket nevezi összefoglalóan az elme „kognitív interfész modelljének” (amelyet egyébként jobbára Austin 1962 és Wittgenstein nyomán bírál). Ennek megfelelően a megismerés – a számítógép interface-éhez hasonlóan – az elme és valóság határán, az elme „felszínén” történik, így a külső-belső (valóság-elme, anyag-szellem, kiterjedt-gondolkodó stb.) dualizmus(ok) metaforikájától terhelt. E két szféra éles elkülöníthetősége ugyanis létfeltétele annak, hogy érintkezési felszínről, interfészről beszélhessünk egyáltalán. Az interfész-modellben a számítógép bemeneti jeleket kap (jellemzően a billentyűzeten, egéren, érintőképernyőn stb. keresztül), és a megfelelő komputációs folyamatok végrehajtása után kimeneti választ generál, amely képernyőn, nyomtatón, külső adathordozón stb. jelenik meg. Ennek megfelelően minden az interfészen dől el: ha nem is olyan radikálisan, mint egy szélsőséges, behaviorista formában, de a bemeneti értékek egyértelműen meghatározzák a kimeneti értékeket (a behaviorizmushoz képesti többlet pusztán az, hogy nincs fekete doboz: a számítógép hardveres és szoftveres felépítésének ismeretében pontosan tudjuk, mi történik odabenn, miközben a behaviorizmus szerint egyáltalán nincs is „szoftver”).