Ez a munka Ludwig Wittgenstein késői filozófiáját vizsgálja – pontosabban a sokak által „középsőnek” nevezett szakaszt, valamint a középsőről a későire történő átmenet éveit, azaz nagyjából az 1929 és 1938 közé eső éveket. A mű legszélesebb értelemben vett tézise – melyet tág horizontja miatt nem kíván igazolni, legfeljebb példázni – az, hogy a jellemzően nyelvfilozófusként számon tartott Wittgenstein filozófiájának adható olyan értelmezési keret, amely szerint az osztrák filozófus elsősorban nem nyelvfilozófiai nézetei miatt fontos szerző, hanem ismeret- és azon belül/amellett matematikafilozófiája miatt –, és ha ezek az aspektusok kevéssé hangsúlyosak a Wittgenstein-irodalomban, annak egyik fő oka az, hogy matematikafilozófiájának következményeivel jóval kevésbé szokás szimpatizálni, mint a nyelvfilozófiaiakkal. Mindenesetre a Stanford Encyclopedia of Philosophy Wittgenstein matematikafilozófiájáról szóló szócikkében így fogalmaz: „Ludwig Wittgenstein matematikafilozófája kétségkívül a legkevésbé ismert és legalulértékeltebb része a filozófiai opuszának. Valójában Wittgenstein 1929 és 1944 között írásainak több mint fele a matematika iránt köteleződik el. E tényt Wittgenstein maga 1944-ben így hangsúlyozza: az ő ’fő hozzájárulása a matematikafilozófiában volt’” (Rodych 2018, idézi Monk 1990, 466-t). Elmondható tehát, hogy Wittgenstein nem pusztán, és talán nem is elsősorban nyelvfilozófusként jelentős, mert nyelvfilozófiai nézetei legalábbis értelmezhetők nem specifikusan a nyelvi fordulat horizontján is. A jelen kötet egy erre irányuló kísérlet.