A konkrét költészet – a Max Bill svájci szobrásztól származó, majd Kandinszkij által népszerűsített elnevezés értelmében – a vers képi (piktoriális, ikonikus) és tárgyi (objektív) voltát hangsúlyozza, szemben a hagyományos lírai és narratív költészettel, amely a szavak szemantikai tartalmára, illetve annak a hangzással és a szerkezettel való összjátékára épül. A konkrét költő egyúttal aláássa a lírai én alanyiságát: hiányzik az egyes szám első személyben megszólaló beszélő, s az alkotás olyan nyelvi-vizuális produktummá válik, amelyben az elemeire bontott nyelv a tér dimenzióinak a kontrollja alá kerül. A szavak és a betűk fizikai-tárgyi valójukban láthatóvá válnak: a nyelv az olvasó látóterébe tolakszik, mert már nem áttetsző közvetítő, hanem maga is tárgy, a fizikai valóság tárgyainak egyike. A konkrét vers ekként térbelivé alakítja a nyelvet, s a hagyományosan időben zajló olvasást térélménnyé változtatja, elvárva, hogy a képvers percepciója a képzőművészeti alkotások befogadásához hasonló módon folyjék. A képvers a folyamatos alkotói innováció parancsának terméke: eredeti, egyedi, újító; ugyanakkor a vizuális forma mindig elvont is, mert a szavak és a betűk fizikai valójukban, egymással kölcsönhatásban működnek. A konkrét vers komolyan veszi a Horatius Ars poeticájára visszavezethető „ut pictura poesis” („Úgy van a verssel, akár csak a képpel”) elvét, s ennek értelmében közelíti a költészetet a vizuális művészetek felé. A 15. századi firenzei Marsilio Ficino éppen a szavak és képi megjelenítésük közötti „természetes mágiában” látta a nagy kapcsolódások egyikét: elképzelése szerint ezzel lehetővé vált a visszatérés a ποιητής (poiētḗs) eredeti görög értelméhez, amelynek szellemében a költő valódi teremtőnek – szinte valóságos lényeket, tárgyakat és folyamatokat teremtőnek – tekinthető. Az ikonikus költészet 19–20. századi másodvirágzása emellett egy félreértésből is eredeztethető, miszerint az egyiptomi hieroglifák és a kínai írásjelek egyaránt képi-ikonikus reprezentációi az általuk jelölt tárgyaknak. A költészet vizuális és ikonikus potenciálját hangsúlyozó versújító mozgalmak ennek megfelelően a költészetnek a vizuális művészetekkel való hasonneműségére építették innovatív esztétikájukat, olyan költészet megalkotásának lehetőségében bízva, amely maga a Ficino-féle mágia: a szóból „dolog” lesz, mégpedig olyan dolog, amely ikonikus viszonyban áll a jelölt tárggyal. A nyelv elemeiből alkotó konkrét költészet számos virágzásáról beszélhetünk, így elsősorban a reneszánsz, a korai modern és a későmodern-posztmodern korszakban.