Az amerikai figyelemköltészet nemcsak a rövid versekben teljesedett ki, hanem a „hosszúverseknek” nevezett, sajátosan amerikai versciklusok 20. századi alkotásaiban is. A témájában és formájában egyaránt nyitott, heterogén költői anyagokból épülő, organikusan szerveződő modern epikus költemény újszerű „műfaját” Walt Whitman teremtette meg a 19. század közepén, mely ugyanakkor következetesen aláássa a hagyományos verses epika minden jellemzőjét. Itt nincs központi epikus hős, nincs történelmi távlat, még csak hagyományos értelemben vett történet sem, mint ahogyan nincs mitikus kerettörténet vagy állandó versmérték. Whitman hosszúverse, a The Leaves of Grass (Fűszálak) még egy tekintetben eltér a klasszikus epikus költeményektől: alanyiságában. A jelen heterogén töredékeit nála ugyan a költői én szintetizálja, ám ez az én sokféle és változó, s inkább a megfigyelő pozícióját tölti be, mint a megfigyeltét. Whitman nagyszabású alkotásával ellentétben a 20. századi amerikai hosszúvers nem olvasható egyetlen beszélő megnyilvánulásaként, nézőpontja nem énközpontú, hanem többtávlatú, de az egymás mellé helyezett fragmentumokat itt is a kitekintő figyelem tartja együtt. Douglas Barbour az én elmozduló jellegét nevezi a modernista sorozatversek legfőbb jellemzőjének, amennyiben a „költői én eltűnik, s a költő megelégszik egy költői hang vagy hangok, illetve egy történet prezentálásával”1 (15, 19). Ezekben a hosszúversekben az én valóban nem rögzített vagy állandó, hanem mozgó és változó; mint Robin Blaser írja, a „költő énje nem középpont, pusztán egy visszatérő, majd eltűnő jegyzet”2 (323). Három hosszúvers tekinthető e kifelé irányuló költői figyelem talán legnagyszerűbb termékének, amelyekben a költői én rendre eltűnik, majd visszatér: T. S. Eliot The Waste Land (Puszta ország, 1922), Ezra Pound Cantos (Cantók, 1937–1991) és William Carlos Williams Paterson (Paterson, 1946–1951) című alkotása.