A 2000-es évek második felében jelentek meg az első olyan írások, melyek a DCF módszerben rejlő szubjektivitást és az abból eredő becslési kockázatot emelték ki, és e szubjektív elemek csökkentésére vonatkozó megoldási javaslatot is megfogalmaztak (Ulbert–Takács–Posza, 2019). Az elsők között Montier (2009) írta le azt, hogy egy viszonylag egyszerű szemléletváltás eredményeképpen a DCF módszer becsült paramétereinek száma csökkenthető, ezáltal az értékelés megbízhatóbbá tehető. Javaslata szerint meg kell fordítani a modell logikáját. A hagyományos DCF megközelítés a jövőbeli hozamok jelenértékének meghatározására irányul, mely során egy vélt növekedési rátával képzett jövőbeli hozamsort egy szintén becsült jövőbeli tőkeköltséggel diszkontálunk, majd a kapott jelenértéket a részvények számával elosztva adódik a részvény célára. Ezt az árat az aktuális tőzsdei árfolyammal összevetve következtethet a befektető az értékpapír alul- vagy túlértékeltségére. A Montier által leírt „fordított DCF modell” (reverse DCF model) ugyanakkor az aktuális tőzsdei árfolyamot adottnak véve az értékelést végző befektetők által a számításaik során alkalmazott növekedési ráta (implied growth rate) megállapítására koncentrál. A fordított DCF modell az utolsó ismert éves cash-flow-ból indul ki, a diszkontáláshoz a jelenben ismert tőkeköltséget veszi alapul, így arra a kérdésre keresi a választ, hogy a jelenlegi cash-flow milyen mértékű növekedésének kellene bekövetkeznie a jövőben ahhoz, hogy az így keletkező jövőbeli hozamsor jelenértéke éppen az aktuális részvényárfolyamot adja. Másképpen fogalmazva: a befektetők milyen növekedési rátával számoltak, melynek eredményeképpen az aktuális árfolyam adódott. Az alul- vagy túlértékeltséget ezután szakértői elemzéssel, a jelenben érvényes piaci viszonyok, illetve megfelelő benchmarkok alapján ítélhetjük meg. Azt a kérdést kell megválaszolni, hogy az alkalmazott növekedési ráta reális-e. Ha az elemző úgy látja, hogy a vállalat az alkalmazottnál nagyobb növekedésre is képes lesz a jövőben, akkor a részvényt alulértékeltnek, ellenkező esetben túlértékeltnek minősíti. A fordított modell tehát koncepcióját tekintve egy ponton tér el jelentősen a hagyományos DCF modelltől, mégpedig abban, hogy eredményváltozója nem a belső érték (intrinsic value), hanem a tőzsdei ár.