A potenciális elvándorlók korlátozott informáltságának modellbe építésére a migrációs irodalom egy másik irányzata Simon (1959; 1982) munkásságára alapozva az egyén kongitív korlátainak figyelembevételével és a megelégedésre törekvés (satisficing) koncepciója segítségével tett kísérletet.1 Ezt a megközelítést használja Speare (1974), aki ezáltal túllép a neoklasszikus közgazdaságtani kereteken. Modelljében az egyént többféle kötelék kapcsolja a lakhelyéhez (például személyes ismeretségek, munkahely stb.), amelyek erősségét a kapcsolattal való elégedettség adja meg. Ezek összessége határozza meg az aktor általános elégedettségi szintjét, amely, ha kellően magas, akkor az egyénnek meg sem fordul a fejében az elvándorlás gondolata, még akkor sem, ha a maximalizálási paradigma alapján a status quo nem tekinthető optimálisnak. Ellenben, ha az elégedettség értéke egy bizonyos szint alá csökken, akkor számításba veszi a migráció lehetőségét. Amennyiben pedig elköteleződik a költözés mellett, akkor sem a teljes spektrum legjobb opcióját, tehát az „optimális célhelyet” kívánja megtalálni: keresési tevékenységét az első kielégítő alternatíva fellelése után befejezi.2 Mindez megfeleltethető a simoni satisficing koncepciónak. Ezen keretek között az elégedetlenség szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy valaki az elvándorlás mellett döntsön: kísérletet tehet ugyanis arra, hogy az elégedetlenségét a helyben maradás mellett korrekciókkal csökkentse (például fizetésemelést kérjen). E megközelítés magyarázattal szolgál arra, miért van a világban annyi ember, akinek bár a racionális költség-haszon kalkuláció alapján megérné a migráció, mégsem veszi azt fontolóra. A modell ráadásul a humántőke-elmélet bizonyos aspektusaira is egy új irányból ad magyarázatot. Speare szerint ugyanis az, ha valaki tudja, hogy máshol ugyanazért a munkáért több pénz adnak, az elégedetlenségét növeli: tehát a bérkülönbségek is ezen a csatornán keresztül befolyásolják az elvándorlást. Az idősödés kapcsán pedig azt hangsúlyozza, hogy az nem önmagában teszi egyre immobilabbá az embereket, inkább az elégedettségük szempontrendszerét és annak küszöbértékét befolyásolja.