A nemzetközi migráció legalapvetőbb, neoklasszikus makrogazdasági elmélete egyensúlyi mechanizmusként tekint a vándorlásra (Hagen-Zanker, 2008). Eszerint a migráció mértékét és irányát – a belső migrációhoz hasonlóan1 (Harris & Todaro, 1970) – a termelési tényezők, így a tőke és a munka keresleti, illetve kínálati viszonyai határozzák meg: a migránsok a tőkével gazdagon, ám munkaerővel relatíve kevésbé ellátott, s ezáltal magasabb bérszínvonalú területekre áramlanak. Hicks (1963) ennek megfelelően utóbbit, a bérkülönbségeket tekinti a migráció fő okának. Amint azt Lewis (1954) kiemeli, a folyamatot az indítja be, hogy a kapitalista gazdaságok tőkefelhalmozása gyorsabb a népesség növekedésénél, ami a bérek emelkedéséhez vezet, ez pedig bevonzza a külföldi munkaerőt. A tömeges migráció, valamint az ezzel párhuzamosan beinduló tőkeexport azonban idővel megteremti az egyensúlyt a termelési tényezők nemzetközi piacán.2 Ugyanez a másik oldalról megközelítve: a nagy népességnövekedés a munkanélküliség emelkedéséhez vezet a fejlődő országokban, ami – a fejlődő és fejlett országok közötti jövedelmi olló szétnyílásával – migrációra ösztönzi az előbbiekben élő munkaerőt. Célpontjaik pedig a magas jövedelmi szintű, alacsony munkanélküliségi rátával rendelkező államok lesznek.