A közgazdasági gondolkodás történetének első nagy, alapvető fontosságú nemzetközi gazdaságtani gondolatrendszert is tartalmazó iskolája a merkantilizmus volt. A merkantilizmus (mercator = kereskedő) a kereskedelmi tőke első virágkorának terméke. A merkantilista szerzők többsége maga is gyakorló kereskedő volt, közgazdasági elméleti műveikben is elsősorban a kereskedelmet akarták előmozdítani. A merkantilizmus olyan elmélet, amely szerint a gazdagság egyenlő a pénzzel, amit egyszerűen a nemesfémek – arany és ezüst – puszta mennyiségével lehet jellemezni és mérni. Ebből következően a gazdagság forrása a kereskedelemben rejlik: míg a kereskedelemből nyerhető előnyök és hátrányok a nemzetgazdaságon belül kiegyenlítődnek („az egyik nyeresége a másik veszteségével egyenlő!”), addig a külkereskedelem révén a nemzetgazdaság, az ország egésze gyarapodik, gazdagodik. A merkantilisták szerint egy ország gyarapodásának mértékét az ország nemesfémkészletének nagysága határozza meg – ami kereskedelem-mérlegtöbblet révén halmozódhat föl. A merkantilizmus második, fejlettebb szakaszában – kiterjedt külkereskedelmi aktivitása révén – felismerte, hogy saját termelési bázis megteremtése nélkül nem tud(hat)ja kiaknázni a világkereskedelemben rejlő potenciális lehetőségeit: a kereskedelmi tőke a világkereskedelemben realizált jövedelmének befektetése révén behatolt az iparba, saját tulajdonában álló manufaktúrákat-gyárakat hozott létre. Kezdték felismerni azt is, hogy a pozitív külkereskedelmi mérlegnek fejlett termelés az előfeltétele – a merkantilizmus történelmileg az első „exportorientált gazdaságpolitikai törekvés” volt, melynek legfontosabb eszközeként a támogatott iparfejlődés és az erőteljes vámvédelem emelhető ki.1