Előfordulhat olyan értékelési szituáció is, amikor a tulajdonosi kör nem tud, vagy nem akar szélesen diverzifikált portfóliót tartani. Egészen addig, amíg csak néhány részvényes „különös” viselkedéséről van szó, a gazdasági elemzésekben nem feltétlenül szükséges reflektálni ezen tulajdonosok így keletkező, személyes többletkockázat-vállalására. A magánszemélyek portfóliói gyakran változnak (pl. öröklés, természeti katasztrófák, válás stb. nyomán). Átmenetileg igen szélsőséges portfóliók is kialakulhatnak, ezek azonban hamar visszarendeződnek az optimálishoz közeli állapotba. Ha viszont a tulajdonosi kör döntő többségére tartósan jellemző a szűkebb diverzifikáltság, az ún. piaci szegmentáció, akkor az elemzéseket is ennek fényében szükséges elkészíteni. Az 1990-es években például a hazai vállalatok jelentős részét olyan tulajdonosok birtokolták, akik kizárólag hazai befektetéseket tartottak portfólióikban, sőt sokszor egyetlen jelentősebb vagyonuk maga a vállalati részarány volt. Hasonló szituáció ma is könnyen előfordulhat, például a start-up vállalkozások esetében a tulajdonosok néhány éven keresztül gyakran kénytelenek minden vagyonukat a vállalat finanszírozására fordítani (elképesztő egyedi kockázatot vállalva). Ebben az időszakban a diverzifikálatlan egyedi kockázatokkal növelt releváns kockázatot kell megragadni, amelyet egy speciális bétával fejezhetünk ki. Olyan bétát keresünk, ami akkora releváns kockázatot ad, mint amekkorát teljes kockázatként, diverzifikálatlanul elviselnénk. Másként fogalmazva azt adjuk meg, hogy egy részvényt egyedüliként tartva az átlagos piaci kockázat hányszorosát kellene elviselnünk. Ez a megközelítés már csak azért is érdekes, mert így megtudhatjuk, hogy diverzifikálva ugyanennyi kockázatvállalásáért mekkora hozamot realizálhatunk azzal szemben, mintha csak az adott értékpapírt tartanánk.