A modern Török Köztársaság a nemzetállamok létrejöttének hosszú évszázada lezárásaként 1923-ban jött létre az első világháborúban vesztes Oszmán-török Birodalom maradékán.1 Bár a birodalmat „Európa beteg embereként jellemezték” – annak a megkésett modernizációnak ellenére, mely a birodalom utolsó évszázadát jellemezte –, az európai történelmet évszázadokon át meghatározó hatalom volt, melyre ugyanakkor az európai politikai és eszmei irányzatok komoly hatást gyakoroltak, részben éppen európai területein, elsősorban a Balkánon keresztül. Az Oszmán Birodalom utolsó évszázadában az ún. tanzimat korszakot (1839–1876) az európai mintára bevezetett reformok jellemezték: az új intézmények, az egységes adórendszer, az új iskolarendszer és az újjászervezett hadsereg az európai eszmék hatásait tükrözték, és mintegy előre vetítették a modern török állam képét. A későbbi Török Köztársaság szempontjából mégis talán a legfontosabb szellemi irányzat a nacionalizmus volt, mely az alattvalói lojalitás helyébe az állampolgári, méghozzá a nemzetállamhoz fűződő állampolgári lojalitást helyezte előtérbe. Ennek hordozója a 19–20. század fordulójára főleg a török értelmiség és a hadsereg tisztikara volt, hiszen a birodalom európai területein ők találkoztak először az európai eszmeáramlatokkal. Ugyanakkor a hatás-ellenhatás kettősségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a Balkán nacionalizmusai tulajdonképpen a mai napig tükrözik, ha csak maradványokban is, az Oszmán Birodalom hatását, amely az iszlám gyakorlatának megfelelően a kisebbségeket vallási alapon értelmezte. Így a balkáni népek nemzeti törekvéseiket a birodalmon belül a vallási másságban fogalmazták meg, és szerveződésük helyszínei is tipikusan a templomok voltak.