Már legalább tucatnyi tanulmányom témája volt a vallás, a vallásosság és az egyház jövője, a vágyak és a tennivalók feltérképezése. 1993-ban négyféle forgatókönyvet készítettem egyházunk jövőjéről. A legoptimistább szerint az 1995-ben trónra lépő János Pál Asztrik pápa padra cseréli a trónt, s ezután − miután lábukat megmosta − maga mellé ülteti vendégeit, felgyorsítja a második vatikáni zsinat jegyében történő megújulást, alternatívvá teszi a cölibátust, emancipálja a világiakat, a nőket, a kisközösségeket és az értelmiségieket, a tanítóhivatalt Teológiai Konzultációs Irodával váltja fel, s sürgeti az ökumenikus interkommuniót. A legderűlátóbb forgatókönyv szerint a Magyar Katolikus Egyház a rövid ideig még nyíltan ellenálló, majd illegalitásba vonuló Igazhű Katolikusok kivételével megpróbálja magát ebben a szellemben megújítani, ez azonban korántsem alakul konfliktusmentesen. A papság száma csak a kétszeresére nő, miközben a diakónusoké a harmadára csökken. Az új, az esetek nyolcvan százalékában házas papok többsége egykori diakónusokból, illetve pályamódosító és egyházi házasságban élő egykori papok közül rekrutálódik. A férfi szerzetesek száma ugyan ötödével csökken, de tízszeresére nő a különböző szerzetjellegű csoportosulások és mozgalmak tagságának létszáma. A megnőtt létszámú papságnak mindössze a tizenöt százaléka lesz cölebsz pap, akik azonban minden eddiginél nagyobb tiszteletnek örvendenek mind a klerikusok, mind a világiak körében. Megnő a lelkiségi mozgalmak, a bázisközösségek és a különböző katolikus és ökumenikus szellemi műhelyek becsülete és szerepe, megtörténik a kiengesztelődés a Bokor és a püspöki kar között, visszavonattatnak a „bulányista”, a „liberális”, az „eretnek, a „nem katolikus”, a „kommunista”, az „apostata” és egyéb megbélyegző címkék. A felső, közép- és alsó szintű egyházszervezésben és -irányításban, a pasztorációban, a lelkivezetésben, a hitoktatásban, a teológia művelésében, a pap- és diakónusképzésben, a felnőttnevelésben, az egyházi sajtóban és a tömegkommunikációban a klerikusokkal immár egyenlő esélyt kapó világiak kevés számban jelentkeznek szolgálatra, a tettre készek nagyobb része pedig alig-alig alkalmas a kínálkozó feladatra. Bár az államtól már valóban elváló, valóban pártok feletti, az elsősorban az önszerveződő civil és helyi társadalom építésében segédkező és a többi egyházzal ebben együttműködni akaró katolikus egyház társadalmi presztízse nagyságrenddel növekszik, az eszményeknek a felkészületlenségből és a szakemberhiányból következő gyenge színvonalú megvalósítása megingatja az egyház újdonsült híveiben a bizalmat és a rózsafüzér-társulatos Mari nénitől a bíborosig terjedő egyháziak önbizalmát és reményét is. Hamarosan be kell látni: a kopernikuszi (vagyis a vatikáni) fordulat után is csak türelemjáték és hosszú menetelés következik.