A kérdésemre érdemi választ adók fele egyfelől leszögezi, hogy szerinte a hívek többsége szimpatizált Ferenc pápa elképzeléseivel, másfelől sajnálattal állapítja meg, hogy nem tud egyetlen olyan közösséget sem megnevezni, mely hazánkban a ferenci reformok bázisa lehetne. Egy prominens katolikus társadalomtudós szomorúan állapítja meg, hogy „Magyarországon sikerült olyan mértékben konzervatív és egyben kollaboráns közfelfogást kialakítani, hogy semmiféle reformnak se legyen bázisa.”1 Egy hívő filozófus pedig sorra veszi a már nem lehetséges bázisokat, imígyen: „A Pax Romana elvesztette korábbi reformirányzatát. A Bokor tudtommal felbomlóban van, Bulányi Gyurkának nincs utóda, ráadásul korábbi kommunistadiktatúra-ellenes hősies küzdelméből annak piros-fehér-zöldre festett antiszociális változata felé sodródik. A Regnum mindig is megmaradt a Horthy-korszak (a cserkészmozgalomhoz hasonló) tradicionalista, keresztény középosztálybeli, az álkeresztény politika mellett elkötelezett világában. Igaza lehet Róna Péternek abban, hogy a magyar nép késve érkezett meg a nyugati kereszténységbe, és ma sem keresztény még a szó jézusi értelmében. Tamás Gáspár Miklós szerint ezzel összhangban mi, magyarok nem szeretünk senkit, még magunkat sem (azaz nem tettük magunkévá a jézusi főparancsot). Úgy érzékelem, hogy az egyházi sajtóban inkább csak saját hasznukra reklámozzák a pápát, meg nem értve radikális reformtörekvéseit.” Mások ezzel szemben úgy látják, hogy a magyar katolikus intézményes egyház prominensei nagyon is jól érzékelik a ferenci reformtörekvéseket, és éppen ezért fékezik, hígítják, szelektálják, szelídítik őket. Egy civil teológus úgy látja, hogy éppen Ferenc pápa decentralizáló elképzeléseinek lehetnek hazánkban akadályai, ugyanis „nálunk a problémákat helyi szinten nem megoldani szokás, hanem elmeszelni”.