Protestáns barátaimnak és ismerőseimnek is feltettem a kérdést oly módon, hogy hol találják meg a szerintük szükséges egyházi reformok bázisait. Az ugyancsak feltűnően kevés válaszból a „protestáns mezőn” eléggé hasonló kép bontakozik ki, mint a mi berkeinkben. „Hát most nagyon aktuális a leveled, ugyanis éppen egy – számunkra (egy nagyobb gyülekezeti és lelkészi csoport számára, aminek én vagyok az egyik vezetője) magától értetődő – szervezeti reform kimunkálásán vagyunk túl, amit néhányan, akiknek ez nem tetszik, igyekeznek minden eszközzel elkaszálni”1 – írja egy fiatal református lelkész. Egy prominens evangélikus lelkész (harminckét évi szolgálat után) pedig arra figyelmeztet, hogy „van reform, és van reformretorika. Van érdemi reform, van pótcselekvésreform, és van olyan önérvényesítés, ami reformnak álcázza magát. Mindezek a helyzetek jelen vannak a hazai evangélikus egyházban is, ahol nem látok komoly reformerőket. Szinte mindenütt bajokat látok, olyan bajokat, amelyeknek mélyre nyúlik a gyökerük. Külön-külön akadnak gondolkodó és kedves emberek, de még bővebben retorika, tűzijáték, külsőség, (poszt)modernkedés, szóval minden, ami a koncentrált gondolkodás hiányát nem tudja pótolni.”2 Magam viszont úgy látom, hogy a nagyobb egyházaink közül éppen az evangélikus a legnyitottabb a reformokra. Jelentős bázisnak ítélem a fiatalos és dialogikus evangélikus egyetemet és az eléggé kifáradt nagymarosiakhoz képest lendületesebb, kreatívabb és az ifjúsági és lelkiségi szubkultúrák nyelvén hatásosabban megszólaló Szélrózsa találkozókat létrehozó közösséget. Igazi reformbázisnak érzek a protestáns mezőn legalább egy-két tucatnyi gyülekezetet, például a reformátusoknál Hajdú Zoltán Levente szóládi, Steinbach József balatonalmádi, az evangélikusoknál Donáth László csillaghegyi, Smidéliusz Gábor Deák téri gyülekezeteit, az adventisták terézvárosi gyülekezetét, valamint Iványi Gábor többfunkciós közösségét.