Keresztény diplomásaink jelentős része hétfőtől péntekig jobbára szakember, szombaton rendszerint telkén kapálgató kispolgár, vasárnap misét, istentiszteletet „hallgató” és „szentségi szolgáltatásokat igénybe vevő” hívő. Nagyobb részük testileg-lelkileg fáradt; vagy beleszakadnak a munkába, vagy belefásulnak a munkanélküliségbe, akiknek egészségük és egész-ségük egyaránt rossz állapotban van. Sokuknak még mindig kisebbségi érzésük van, ezért visszahúzódnak a szerepléstől, a közélettől és a politikától. Azok sincsenek kevesen, akik identitásukban gyengék, és ezért állandóan azt bizonygatják, hogy ők attól, hogy vallásosak, még normális emberek, és nem ritkán erre még rá is játszanak felvett lezserséggel és szabadossággal. Mások keresztény kultúrfölényüket érzékeltetik, ám nagy költőinknek jobbára csak az istenes verseit szeretik. Akadnak szép számmal csikorogva becsületes, szögletes, „csakazértis” keresztények, akik minduntalan felhorzsolják felebarátaikat. Vannak, akik visszasírják azokat az időket, amikor még istenigazából mártíromkodhattak. Akadnak köztük szép számmal, akik úgy érzik, most végre eljött az ő idejük, és megpróbálják 2015-ben is valahonnan a harmincas évek keresztény kurzusától folytatni. Akadnak − belőlük is akad bőven −, akik tilalomfa-ültetéssel foglalkoznak, kijelölik, mit szabad, mit nem egy jó kereszténynek, és akik másképpen viselkednek, azok hamar megkapják tőlük a „nem keresztény”, az „eretnek”, a „liberális” vagy a „szabadkőműves” címkét. Bizony nem kevesen akadnak olyanok is, akikre ráillik Tarkovszkij Stalkerének megállapítása: „És még ezek nevezik magukat értelmiségieknek?! Nem hisznek semmiben. A hit szerve elsorvadt bennük, mert nem használták.”1 És természetesen találhatunk köztük igazi értelmiségieket is. Ők sem tökéletesek, hiszen őket is fenyegetik − Nyíri Tamás2 szavaival – a sárga irigység, az önhittség, a szégyenkezés, a magánzás, a mindenáron jót tevés, a kiábrándulás és a félelem démonai.