P. M. Zulehner nyomán1 kétféle értelemben is kifutó modellnek nevezhetjük a keresztény egyházak jelentős részét: aminek lejárt az ideje, és aminek most jön el az ideje. Az idejétmúlt modell korántsem a merő kudarc metaforája, hiszen a kereszténység, egyházaival együtt, világtörténelmi méretű újítás volt, a magasabb rendű célpontok (modernizáció és üdvözülés) felé haladó fejlődéstörténet, melyben az ember felelős erkölcsi ágens lett, s amelyben megváltozott az egyén és közösség viszonya: az egyház (vagyis az intézményesült vallás) olyan Krisztus-hívő szervezet és közösség, amely egyben a társadalom aktív, politizáló szereplője. Eddigi formájában a „keresztény társadalom” mára már befutotta és kifutotta pályáját, ugyanis azon az elképzelésen alapult, hogy Isten országa itt a földön az állam- és társadalomszervezés, valamint a politika eszközeivel valósítható meg. Az „orbis christianus” és a „sacrum imperium” bármennyire is nagy horderejű utópiák voltak, mégis oda vezettek, hogy a vallás és az egyház − ha nem is feltétlenül az éppen adott politikai-hatalmi rendszer, de − a politikai és társadalmi rend függvényévé váltak.2 Lejárt mindkét societas perfecta, vagyis az állam és egyház kora, figyelmeztet J. Kerkhof és P. Zulehner, akik azt jósolják, hogy a hívő közösségek egyre inkább az önkéntes szervezetek formáját veszik föl egy pluralisztikus, sokvallású társadalomban.3