A felekezet a régi és népi magyar nyelvben valamilyen közösséget jelentett, ezért a vallási közösség megjelölésére egy ideig inkább a hitfelekezet, majd a vallásfelekezet szó szolgált; olyan szervezett vallási közösséget, egyházat (méghozzá elsősorban és leggyakrabban a keresztény vallások és egyházak egyikét) jelölve, melynek angol megfelelőjeként a legújabb szótárak egyedül a denominációt ajánlják, miközben a terminus ’vallás, szekta, hitbeli közösség’ jelentéssel is rendelkezik. (Amerikában a denominational jelentése: ’szabadegyházhoz tartozó’.) A mindenhol és mindenkor „bevett” vallások és egyházak képviselői − részben önmaguk védelmében − igyekeznek jól elhatárolni az egyházakat és felekezeteket a szektáktól és kultuszoktól. A vallástudomány − lemondva az örök érvényű ítéletekről − immár úgy teszi ezt, hogy figyelembe veszi mind a társadalmi-történeti kontextust, mind a dinamikus (és dialektikus) folyamatokat. Max Weber szerint a szektából a karizma rutinizációjának folyamatában alakult ki (vagyis intézményesült) az egyház.1 Ernst Troeltsch pedig – egy teológiai problémát kívánva szociológiai eszközökkel orvosolni − mint magatartástípust különbözteti meg az egyházat (mint túlnyomó részben konzervatív, relatíve világigenlő, tömegeken uralkodó és mindent átfogni kívánó szervezetet) a szektáktól (amelyekre a kisebb csoportra szorítkozás, az eszme kompromisszummentes követése, a vallási tudatosság, valamint a nép-, állami- és tömegkereszténység tagadása jellemző).2 Máté-Tóth András mindkettőt szembeállítja a misztikával, melynek lényege az Istennel való egység, a belső indíttatásokra való összpontosítás, valamint az érzés és az élmény elsőbbsége a kognitívitás ellenében.3 A különböző kézikönyvek eltérő hangsúllyal szerepeltetik az egyház meghatározásában a nagy, az egyéb intézményektől jól elkülönülő, szilárdan felépített vallási testületet, a bürokratikus szerkezetet, a vezető hierarchiáját, a tagság egyházba való beleszületését, a tanítás és a vallás intellektuális elemeinek hangsúlyozását, az állammal való összekapcsolódását és annak majdnem a teljes népességre való kiterjedését.4 Reinhold Niebuhr az egyház−szekta dichotómiát a denominációval,5 Howard S. Becker pedig a kultusszal (eklektikus vallásosságú személyek laza halmazával) is kiegészíti.6 Bár a denominationt általában felekezetnek fordítják, a jelentése inkább egy olyan intézményesült vallási szerveződés, melyben nincs társadalmat domináló szándék – de a szó által kifejezett közösség társadalomhoz való alkalmazkodása hasonló az egyházéhoz. Olyan egyháznak is lehet tekinteni, mely elfogadta, hogy többvallású társadalomban él, melyeket Andrew Greeley úgynevezett „felekezeti társadalmaknak” nevez.7 John Milton Yinger beilleszkedett (established) szektája8 a niebuhri denominációnak felel meg. A protestáns egyházakat a vallásszociológusok általában a denominációk közé sorolják, de többen a zsinat után a katolikus egyházat is, mások pedig − a kontextus szerepét hangsúlyozva − az észak-amerikai katolikusokat.