Olyan egyházakban − hazánkban elsősorban a katolikus egyházban −, melyekben erőteljesen megjelennek különböző lelkiségi mozgalmak (mint afféle felekezeti nyelvjárások, egyházon belüli szubkultúrák), azzal kell számolni, hogy a Bokor mozgalomhoz tartozók legalább annyira tartják (és nevezik is) magukat bulányistának, Bokor-tagnak, mint katolikusnak, a Regnum Marianumhoz tartozók regnuminak, a Fokoláre mozgalomhoz tartozók fokolárésnak, a katolikus karizmatikus mozgalomhoz tartozók karizmatikusnak vagy különböző karizmatikus irányzatok és csoportok (Nyolc Boldogság, Hét Láng, Új Jeruzsálem, Élet kenyere, Emmánuel) tagjainak. Ezek az intézményes egyházon belüli megújulási mozgalmak nem a hitelvek, hanem elsősorban a vallásosság megélésének, gyakorlatának a stílusában, nagyon gyakran a kisközösségi (élet)formában különböznek az átlagos hívek vallásosságától.1 (Hasonlóképpen, mint napjainkig a ferences, jezsuita vagy bencés szerzetesek.) Még tovább bonyolítja a helyzetet az, hogy ma már a hagyományos szerzetesek közül sem kevesen tagjai ilyenfajta lelkiségi mozgalmaknak, ami bizony esetükben is többes vagy legalábbis többrétegű, többdimenziós identitást jelent. Egyházjogilag elég jól megkülönböztethető a szerzetesrend és a lelkiségi mozgalom, a valóság „zöld mezején” azonban számos átmeneti képződmény található. Némely lelkiségi mozgalom tagjai különböző fogadalmakat tesznek, mások kolostorszerű kolóniákon élnek együtt. Jó néhány nyugati egyházközség élén világiak és papok együtt élő közössége áll. A hazánkban is működő Nyolc Boldogság Közösségben hagyományos szerzetes, világi pap és családos hívek élnek együtt, és mivel egyik fontos küldetésük a zsidó-keresztény kiengesztelődés, sajátos (zsidó elemekkel gazdagított) paraliturgiájuk (és vallási szubkultúrájuk) van.