„Osztályharc”, „békeharc”, „békepap”, „széncsata”, „mindennapok forradalma”, „békemenet”, „rezsiharc”, „szabadságharc”, „erődemonstráció”: meghökkentő folytonosságot érezhetünk hat évtized harci jelszavaiban. Alaposabb vizsgálat után azt tapasztalhatjuk, hogy a különféle harcok a kilencvenes évek végéig fokozatosan csendesedtek, majd a legutóbbi időben ismét felerősödtek. Azt is egyértelműen megállapíthatjuk, hogy nagyon rövid epizódoktól (az 1956-os és az 1989-es eseményektől) eltekintve társadalmunkra jellemző a társadalmi egyensúlytalanság, a megosztottság és a békétlenség. „A kilencvenes évek elején a magyar társadalomban megélénkült szolidaritás tíz év elteltével nagyot csökkent […]. Ezzel együtt a tolerancia, a másik türelmes elviselése, szeretetben elhordozása is lényegesen alacsonyabb szintre süllyedt” – írta Borbély Szilárd még 2002-ben, és látjuk, tudjuk jól, hogy azóta a helyzet egyértelműen rosszabbodott.1 Mindennek antropológiai oka az − ahogyan ezt két évtizede Szilágyi Ákos megfogalmazta −, hogy a mai ember világában „elszakadnak a személyi és szellemi függés kötelékei, melyek az egyes embert a létezésbe beleágyazták. A szekularizáció és deszakralizáció eredményeképpen az ész »kiágyazódik« a transzcendenciából, és beágyazódik a pénzvilág és az állam személytelen-szellemtelen fundamentumába.”2 Történelmi-társadalmi oka pedig ennek a folyamatnak − Bibó István nyomán – a magyar társadalom „zsákutcás fejlődése”, melynek egyik jellemző tünete a feudalizmus máig tartó továbbélése, a másik pedig a nemzet, a demokrácia és a modernség fogalmak egymás elleni kijátszása, egymásra uszítása.3 1990-ben kiszabadultunk a parancsuralom és a parancsgazdaság rendszeréből, de nem tudtunk olyan mértékben élni a szabadsággal, mint ahogy kellett volna; mind a demokrácia, mind a társadalom fejlődése elakadt. A rendszerváltás után minden politikai hatalom igazi reformok helyett jobb esetben jelentéktelen reformocskáknál, rosszabb és gyakoribb esetben csak az ígérgetéseknél maradt meg, egyik sem foglalkozott komolyan a beteg társadalommal – legkevésbé a szegényekkel, a mindenből kimaradókkal. A politika beleszorult a hatalom megszerzésének és megtartásának játékába, az ígérgetések és a magyarázgatások hamis rendszerébe, és ebben egyaránt bűnös minden kormány, minden ellenzék. Az eredmény: egy kivérzőben lévő, vezérelvű demokrácia.