Carl Schmitt a politika helyébe lépő vallás, a valláspolitika prófétája, aki szerint a politikum a legélesebb antagonizmus, a háború állandó lehetősége, legfeltűnőbb jellemzője pedig a minden más különbséget háttérbe szorító barát–ellenség különbség.1 Schmitt abból sem csinált titkot, hogy a Nagy Inkvizítor oldalán áll, akinek igaza van a jézusi jámborság minden rajongásával szemben.2 Nem véletlen, hogy Schmitt egy ideig a nácizmussal szimpatizált, amelyet Szilágyi Ákos találóan nevezett a „legpusztítóbb politikavallásnak”.3 Schmitt egyik legveszedelmesebb gondolata a politikai vezér Istenéhez hasonlítható szuverenitása, a kivételes állapot bevezetésére való feljogosítottsága, amikor is valóságos csodatevőként lehet, sőt kell tisztelni őt. Ehhez képest Weber vezérdemokráciája „permanens csoda, hiszen a kivételes állapotot emeli normális állapottá, és a normális vagy rendes állapotot nyilvánítja kivételnek” − jegyzi meg Szilágyi, majd így folytatja: „Az ugrás lesz az út leküzdésének bevett vagy normális módja, az út bejárása pedig tűrhetetlen és esztelen időhúzás. Innen nézve pontosan fogalmaz a vezéri állam lelkéből lelkedzett civil szervezet (a Civil Összefogás Fóruma) képviselője, amikor tervezett vonulásukat csodának nevezi, egyszersmind pedig »zarándokútnak Magyarországért«. A kivételes állapot ugrás a politika világában, azaz: csoda. Az ugrás mint legrövidebb út − villanásnyi út − hatalom és társadalom, parancsadó hely és végrehajtó hely között, vagyis mint a demokrácia útvesztőjének átugrása ilyenformán a demokrácia kiegyenesítésének felel meg. A keszekusza magyar civil társadalom békemenettel történő állami kiegyenesítése csodatétel. A Civil Összefogás Fóruma csoda. Magyar csoda. Nemcsak a pénzt, az árujavakat lehet fetisizálni, azaz isteníteni, bálványozni, hanem a politikai javakat, az ideológiai képződményeket is: a Pártot, az Államot, a Nemzetet, a Népet, a Tömeget és a politikai Vezért vagy annak akaratát.”4