Az ezután következő paradigmaváltó, valóban keresztény egyházban az evangélium nem lehet államtörvény vagy totalitárius ideológia. Így aztán a paradigmaváltó egyház immár semmiképpen sem lehet monarchikus szervezet, hanem az egyetlen Atya gyermekeinek krisztokratikus testvérisége. Ehhez egyházainknak − miképpen Büchele megfogalmazta − reálisan érzékelniük kell a jelenlegi helyzetet, megfelelő utópiahorizonttal kell rendelkezniük, késznek kell lenniük − mellőzve a kisebbik rosszat jelentő és az utópikus ellenmodellek választását − az alkotó etika szellemében való cselekvésre és a kontraszttársadalom szerepére.1 Erre a szerepre a mindenkori politikai hatalommal összefonódó népegyház alkalmatlan. A jövőbeli egyházak a megfelelő helyüket a civil társadalomban, annak animátoraként kell megtalálják, ugyanis lejárt a mindenható állam és a struktúrakonzerváló egyház kora, vagyis a hívő közösségeknek egyre inkább az önkéntes szervezetek és a bázisközösségek formáját kellene felvenniük. Egyházainknak (minél nagyobbak, annál inkább) a pártállam fogsága után ki kellene szabadulniuk − Lengyel László megfogalmazásával élve − a rendszerváltó államok fogságából is.