Legalább ennyire fontos a habitus reformja, melynek szerves része az emlékezet helyreállítása. Ebbe először is beletartozik az emlékezést szennyező történelemhamisításoktól való megszabadulás. „Szimptomatikus, ha tetszik, hogy a Harmadik Köztársaság önmagát nem abból a szenvedésből történő születésként értelmezte, mely áthatotta ezt a történelmet. Hogy sem az 56-os forradalom örökösének nem merte magát bátran nevezni, sem a totalitárius diktatúrák szenvedéseit nem vallotta be, de hátat fordított születésekor Auschwitz szenvedésének is, mely pedig a magyar történelem és a magyarság sorsának drámai eseménye” – figyelmeztet Borbély Szilárd.1 Az emlékezés Metz szerint a semlegesség, az eseményeken való kívülállás feladását jelenti. Ez korántsem a nosztalgia dimenziója, ugyanis a mai politikai teológia legmarkánsabb képviselője szerint a vallás világába nem a vallási tanítás, az erkölcs világába pedig nem az etika révén jutunk el, hanem mindkettőbe a gyakorlás révén, mely leginkább az emlékezésen alapuló közösségekben gyökerezik. Metz szerint az üdvösségről alkotott keresztény felfogás elszakíthatatlanul kötődik a történelemhez. Auschwitz katasztrófája szerinte belsőleg hozzátartozik az Istenről beszélő kereszténységhez.2 Mindennek ellenére Borbély úgy látja, hogy Auschwitz mégsem illeszkedik szervesen a keresztény kultúrába, pedig szerinte Auschwitznak is vannak szentjei, sőt szentsége is.