Míg Schuon − bár sokfelé utazott − a hinduizmust inkább csak könyvekből ismerte, a Benedek-rendi Griffiths negyven évet töltött Indiában. India szegényeinek életét élte, megkísérelte összekapcsolni az indiai gondolkodást a keresztény teológiával, s nemcsak megírta, de meg is élte a Kelet és Nyugat házasságát. Bár megmaradt keresztény szerzetesnek, legalább oly mértékben magába szívta a keleti bölcsességet, mint de Mello (akit a New Age hívei közül is többen a spirituális mesterek közé sorolnak); egyszerre volt keleti és nyugati kontemplatív szerzetes és a tolmács a világ vallásai között. Úgy vélte, hogy ma a hinduizmus és a kereszténység a két legnagyobb hatású mítosz, de érezte a különbségüket is. A hindu vallás szerinte kozmikus kinyilatkoztatás, melynek semmi köze sincs a történelemhez, a keresztény mítosz viszont történelmi eseményből, a Jézus-eseményből fakad. A hinduizmus veszélyét a történetiség mellőzésében, a kereszténység veszélyét viszont az időbeli eseményeknek tulajdonított túl nagy fontosságban látja. Néhány megállapítása nagyon emlékeztet a „vallások feletti vallást” hirdető Schuon téziseire, de a kereszténysége és a történeti érzékenysége megkülönbözteti tőle. Ez Griffiths művészetszemléletében is megmutatkozik: ő nem szűkíti le az igazinak tekinthető művészetet a régire és a szakrálisra. Griffiths korántsem olyan elismert közvetítő Kelet és Nyugat, nevezetesen a hinduizmus és a kereszténység között, mint a trappista Merton vagy a jezsuita Béky Gellért. Utóbbi így ír: