A téma többféle szempontból is aktuális: a sokak által a pogányság feletti győzelemként ünnepelt államalapítás millenniuma, a hazánkba is beszivárgó és újjáéledő újsámánizmus és mindenféle okkultizmus vagy legújabban a világsikerű és a már nem olvasókat újból olvasásra bűvölő Harry Potter-könyvek kapcsán (mely utóbbikat fundamentalista keresztény kritikusai okkultizmussal, boszorkánysággal, az újpogányság terjesztésével vádolnak). Ha a rendszerváltás nem is hozta meg a „pogányok” tömeges megtérését, az elmúlt tíz évben gyakrabban lehetett hallani büszkén vagy szabadkozva-szégyenkezve, hogy „én már csak ilyen pogány vagyok”, „bizony eléggé pogány vagyok”. Érthető: az, amihez viszonyítják magukat, legitimmé vált, s a marxizmus hivatalból áhított hegemóniája idején a „pogány” csak egy fokkal volt jobb a „hívőnél” vagy a „kereszténynél”, és még bőven belefért a „nem marxista” kategóriába. A magukat pogánynak mondók azonban eléggé különbözőket állítanak: ateista, materialista, deista, panteista, humanista, agnosztikus, nem keresztény valláshoz tartozó, okkult tanok híve, sámánhitű, nem vallásos, nem keresztény, istentelen, szent dolgokkal tréfálkozó, sátánista, nem igazán vallásos, antiklerikális, a vallásgyakorlatot elhanyagoló, saját normáihoz képest a vallásosságában alulteljesítő, szabados erkölcsű…