Max Weber megkülönbözteti a tipikusan, de nem kizárólagosan keleti (a világot elutasító), valamint a tipikusan, de nem kizárólagosan nyugati (a világba illeszkedő) aszkézist. A világot elutasító aszkéta harcban áll a világgal, a világon belüli cselekvés kísértés számára, mellyel szemben meg kell őrizni kegyelmi állapotát. A világba illeszkedő aszkézisben az aszkéta feladata a világ átalakítása az aszketikus ideálok szerint, vagyis etikai racionalizálása, hivatásának szerves része a társadalmi célok valóra váltásában való észszerű és józan közreműködés.1 A világon belül cselekedni akaró aszkézis legkövetkezetesebben a kálvinizmus talaján fejlődött ki, csúcsteljesítményei a 17−18. századi neoprotestáns vallásosság kontextusában születtek. A világot elutasító, vagyis a társadalomból kivonuló aszkétának is megvan a helye és hivatása a világ rendjében, ugyanis a világ „rendetlen” rendjével szemben őrzi meg kegyelmi állapotát. A világban maradó aszkéta csak azt utasítja el a világból, ami kegyelmi szempontból irreleváns (például a gyönyör és az élvezet világát), igenli a világon belüli fegyelmezett és módszeres életvitel keretében megvalósított racionális cselekvést.