Hogy persze az önmagát – kéziratlapok és nyomdai levonatok közbeiktatásával is – reflektáló könyvjellegnek döntően a hagyományos linearitás elutasításában mutatkoznék meg az újszerűsége, az a továbbiakban bizonyos korrekcióra szorul. A Bevezetés…-sel kapcsolatban a kritika ugyanis inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tematikai változatosság, a széttartó poétikai effektusok és az elbeszélésformák sokfélesége ellenére mégis valamiféle egység jellemezné a könyvet. „A Bevezetés különböző részeit – írja Szegedy-Maszák Mihály – olyan belső összefüggések kapcsolják egymáshoz, amelyek alapján a kötet egészét egyetlen műalkotásnak lehet tekinteni.”1 Arról azonban, hogy miben is áll közelebbről a Bevezetés…-nek az a szerkezeti sajátossága, amely „egyetlen műalkotássá” tenné a könyvet, a belső idézések tagoló-összekapcsoló funkcióin túl kevés érdemlegeset mondott a kritika. Legalábbis egy karakteres és egy tetszetős értelmezési javaslatot leszámítva, melyek azonban láthatóan a világteljesség horizontjában tették föl maguknak a mű egységességének kérdését. Radnóti Sándor – egyfajta „titkos centrumot” nyomozva – arra a következtetésre jut, hogy a könyv kétpólusú építménye le nem küzdött próteuszi ambivalenciák következménye, ahol „a különféle szövegek egyesítésének motívumai […] mimetikusak, realisztikusak. Esterházy, úgy látszik, saját költői világát világtükörré akarja változtatni, a mostani magyar élet dokumentumává.”2 Szávai János viszont a világteljesség olyan „áttetsző” posztmodern bennfoglaltságát fedezi föl a Bevezetés…-ben, amely a téridő különbségeit és a dolgok hierarchiáját eltüntetve Az Alef gömbszerűségére emlékeztet. A szöveg ennek értelmében olyan könyvvé válnék, „mely minden addigit magába foglal, de amely nem olvasható ugyanúgy, mint a megszokott könyvek”.3